Ha arra érkeztem haza
az iskolából, hogy egy ismerős szatyor az előszobafalat támasztja és mindenféle
földi jó - gyümölcs, sütemény, csokoládé - kandikál ki belőle, már tudtam, hogy
ő van itt. Viola. Csalogatóan fel is csengett kedves kacagása a konyha vagy a nagyszoba
felől, csakhogy tudjam, merre induljak, hogy megölelhessem.
Viola a nagynéném volt,
bár kora szerint a nagyanyám lehetett volna. Testvérei közül az öt lányból csak
ő kapott virágnevet. Ez nem lehetett véletlen. Gyönyörű volt, mint egy
virágszál, a fiúk versenyeztek a kegyeiért. Mikor eladósorba került, gyakran
zengett föl szerenád a kis ház kerítése előtt. Táncolni járt, ott ismerkedett
meg későbbi férjével. Nagyon szép pár voltak, szép nagycsaládot alapítottak. Imádta
a gyerekeket, és ez az érzés – saját tapasztalatból tudom - kölcsönös volt. Ha
jártában, keltében gyerekekkel találkozott, mindig volt hozzájuk egy-egy kedves
szava. Magam is tanúja voltam, mikor egy mosdatlan kis purdéra csodálkozott rá
a piacon és azt mondta neki: -„Eszem azt a gyönyörű szemedet! De hazavinnélek,
te kis fekete rigó!” Bizony jól is járt volna az a kiskölök, akit így „elrabol”.
Szeretettel ölelő karokban, kényeztetésben, általa készített finom falatokban soha
nem volt hiány az otthonában. Anyukám jóval fiatalabb volt nála, pici kislány
volt, mikor nővére férjhez ment és elhagyta a családi fészket, de mindig
fordulhatott jó tanácsért vagy vigasztaló szóért hozzá.