Oldalak

2016. január 29., péntek

Szülni háborítatlanul ?! (3. rész)

A szülésznők gyilkos tekintettel néztek rám. Mondom a dokinak, megfejelve még a helyzetet, hogy ugye nem gondolja, hogy elmetszi a gátamat. Nyelt egyet és szelídséget magára erőltetve közölte, hogy majd meglátjuk. Végül mégis majdnem beavatkozás nélkül született a kisfiam. Gátmetszés persze lett és picit megnyomta a doki a hasamat, de csak épphogy. 

Az érzés, amikor kibújt és tudtam, hogy vége – orgazmus-szerű élmény volt. Elöntött a boldog megkönnyebbülés. Szerencsére a baba jól volt, csak az arcocskáján voltak apró bevérzések a hosszú és gyötrelmes szorítás miatt az alagút végén. És rögtön meg is kaptam. Csak addig vitték el, míg összeraktak. Na az még szép volt. Feküdtem reszketve, kiszolgáltatva és éreztem, ahogy csöpp-csöpp

2016. január 27., szerda

Szülni háborítatlanul ?! (2. rész)

Harmadik emelet. Másztatok már fel vajúdva a harmadikra? Elég sokáig tartott. Hogy milyen volt a lakás? Kit érdekelt? Masszázsolaj, gyertyák, zene, meleg vizes fürdőkád? Kit érdekel? Mit szeretnék? Kérdezték gyakran. Mit??? Azonnal legyen vége. 
Megvizsgált Ági, mire felértünk, öt ujjnyi méhszáj. Ő nagyon örült neki, mondta, kora hajnalra baba lesz. Ezt 11-kor mondta. Jézusooooom! Az még órák!!! Volt minden. A dula végigjárta velem százszor a szobát az illóolajos, meleg kendőt hátulról fogva a hasam körül. Ültem egy órát a budin, próbáltam a kádban lenni. Sehol se volt jó. Inkább úgy voltam vele, a teljes fürdőszoba csempézetét lebontom puszta kézzel. Egyszerűen letépem. Amikor újra a szobában voltam, már csak ráborultam a zongorára és nem érdekelt senki és semmi a világon. Bármit szóltak, nem reagáltam. Gondoltam, csendben meghalok. Aztán kértem a férjem, könyörgő, könnyes szemmel, ha szeret még engem, menjen, hozzon egy

2016. január 25., hétfő

Szülni háborítatlanul?! (1. rész)

12 éve történt. Hat év küzdelem, megannyi viszontagság után született meg a kisfiam.

Hat év kitartás az alternatív módszerek mellett, bio-bébi program egy csodálatos orvossal, aki az embert egész embernek és nem „csak” egy testnek – vagy uram bocsá’ egy női szaporító szervnek tekinti. Hat év csalódás hónapra-hónapra. A negyedik évben csoda történt. Már kimondtuk, hogy petevezeték-átfúvás legyen, amit SOHA nem akartam. De a test bölcs, először azért halasztottuk el, mert aznap reggelre náthás lettem. A következő kitűzött időpont előtt pedig csodák csodájára megfogant első gyermekem. Nem kellett műtőasztalra feküdni. Sajnos az öröm nem tartott sokáig. A 9. héten az ultrahangon kiderült,

2016. január 22., péntek

Tom Sawyerina


Legutóbb, mikor otthon jártam, megmosolyogtatott egy gyermekkori emlékem. Hétvégenként mindig a nagymamámhoz (nekünk Mamkó) robogtunk, aki nem messze lakott tőlünk. Elképesztően izgalmas út volt gyerekként gyalogosan az a 20 perc. Elmondom miért.

Az utcánkban az első állomás mindig a következő sarkon lakó Feri bácsi és Riki nevű kutyája volt. A hatalmas kertbe való bebámulás felért egy „reality és sociality show”-al. Mindig követtük a szemünkkel merre gereblyézik Feri bácsi, hogy köszönjünk neki. Mindig kaptunk egy jó szót. Aztán két házzal feljebb csodaszép virágoskert várt minket. Mindig nyitva volt az alacsony, cirádás kis kapu. No persze azért, hogy mi leszakíthassunk Mamkónak valami szépet szeretetünk jeléül. Heves szívveréssel szedtük a virágokat és rohantunk ki a kiskertből.

2016. január 20., szerda

Valahol, a fényeken túl

Tizenévesen rendkívüli módon vonzottak a túlvilággal kapcsolatos kérdések. Nem kaptam vallásos nevelést, de szentül meg voltam győződve róla: az nem létezik, hogy meghal a lelkünk a testünkkel együtt, és mindaz a tudás, érzés, gazdagság, tapasztalat, amivel egy-egy ember rendelkezik, csak úgy elillanhat.

Nagy hatással volt rám Raymond Moody: Élet az élet után - című könyve. A könyv más-más földrajzi helyen élő, más-más kultúrájú, vallású emberek szinte azonos halál-közeli élményeit meséli el. Ezt bizonyítéknak tekintettem és ezek után már meg sem kérdőjeleztem, hogy létezik-e az árnyékvilág; inkább csak az: hol van?  Valóban pokolra jutnak a kárhozott lelkek, a jók pedig a paradicsomba? Van átjárás a két szint között? Aki a purgatóriumban rekedt, buzgón imádkozik, megbánást mutat és jót cselekszik – már amennyiben léteznek cselekedetek e régióban – az jobb helyre kerülhet? Vagy mindenki együtt van és várja, hogy újraszülethessen egy új testben? Mert a reinkarnáció felől sem voltak kétségeim.

2016. január 18., hétfő

Privát kiállítás

Titkok. Az én titkaim. Hozzám tartoznak. Viszem őket magammal mindenhová, ...és őrizgetem. Nem vagyok igazán jó gazda: van, hogy el veszítek közülük néhányat – hiába, felejtek!  ...és van, hogy ki is kottyantok egyet kettőt. De az is előfordul, hogy némelyikük csak begurul valami fénytelen sarokba és egy ideig nem kerül a látókörömbe. Aztán jön egy hang, egy dal, egy illat, egy hangulat és itt van ismét, itt. Finoman lök rajtam egyet, …de hogy mit kezdek vele, az igazán csak az én dolgom. Ráér, megvárja. S így van ezzel a többi is.  

Gondoltam már rá, hogy tényleg kezdeni kéne velük valamit. Nem hiszem, hogy csak úgy „l'art pour l'art” lennének még mindig meg. Valami itt tartja őket – persze leginkább én magam! –; és én, aki a gazdájuk vagyok, hiszek a funkcionalitásban. Jók kell hogy legyenek valamire. Gondoltam rá, hogy elajándékozom őket – de hát akkor már nem is lennének titkok.  Meg azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy jónéhányuknak réges-régen lejárt a szavatossága.

2016. január 15., péntek

A csend

Csend! Erről a szóról nekem mindig a téli erdő jut az eszembe. 

Konkrét színes-szagos-hangos képem is van róla. Vastag hótakaró a földön és a fák ágain is, finom kis téli napsugár az ezüsterdő fölött. Hideg illat. Madárpissz se hallik. Az egyetlen zajt - ha a szemlélődő megállt és fülel - a napsütés súlyától meglágyult, elnehezült hótakaró okozza, ahogy lecsusszan a fák ágáról és belehuppan az alant elterülő érintetlen csillámtakaróba. 

Más zaj nincs.


2016. január 13., szerda

Királyság!

Vége van a "nagy ünnepi hajtásnak"! Le lehet szedni a karácsonyfát, lassan elfogy a töltött káposzta a kocsonya és a bejgli is. A passzos ajándékok használatba kerülnek, a többit már vissza is vittük a boltba (ha elég gondos volt az ajándékozó.) Vége a „és nektek is a legjobbakat” folyamnak, ami ment boldognak-boldogtalannak. Lecseng, a „legyen minden szép és jó, legyen minden békés és hófehér”. Visszazökkenünk a szürke hétköznapokba. Jöhet a „kinek van igaza”, „ki tud nagyobbat mondani”, a „hova illene besorolódnunk” és a „kiket kellene most már végre kiutálni és honnan”. Vagy egyszerűen csak…

2016. január 10., vasárnap

Innsbrucki meglepetés

Idén rendhagyó módon eldöntöttük, hogy a karácsonyt nem itthon, hanem külföldön töltjük. Lábainkat a nyakunkba szedtük, és 25-én elindultunk Ausztriába. Pikkpakk, röpke 6 órás út után megérkeztünk. A félig-meddig megtervezett ottlétünkben, még egy innsbrucki meglepetés program is szerepelt a palettán. A meglepetés program hátulütői első kihallásból: vegyek fel inget, mert fontos???? Reggel 7 órakor kell kelni, hogy 11-ig biztosan odaérjünk. „Karácsonyi szünetben korán kelni? Hát ez még sokba fog kerülni a családomnak!” - gondoltam. Reggel 7-kor álmosan, kocsányon lógó szemekkel kavargatom a kávémat, és mereven nézek előre. A családom hihetetlen energikusan kel és lelkesen terítenek a reggelihez. Csak pislogok. Na nem! Még a reggel első fél órájában vagyok. Ilyen kótyagos állapotban kifejezetten alkalmatlan vagyok mindenféle közösségi érintkezéshez. Csendben reggelizünk, öltözködünk. Előveszem a szép ingemet – barátságtalanul nézek rá. Miért kell Nekem ebbe öltöznöm ma, miért nem jó egy lazább felső? Morgok, de felveszem. A gyerekeim is ingben vannak, így kezdek elfogadóbbá válni. Belenézek a tükörbe. Hátha segít az árkokon az alapozó. Kenem, belenézek a tükörbe újra. Mindegy. Reménytelen. A gyerekek hirtelen felöltöznek, hogy ők előre mennek az autóhoz. Oké, vettem. Menjenek. Összepakolom magam és még mindig morgok, hogy a nem tudom milyen program miatt 2,5 órányi utazás vár rám. Ez egy dolog, de onnan vissza is kell jönni. Kimegyünk, mínusz van. Persze megint morgok.

2016. január 8., péntek

Szia! 2.év

Kedves Olvasóink!

Képzeljétek, milyen szép nap ez a mai! Ismét gazdagabbak lettünk egy évvel.

Ma van a 2. születésnapunk! 

Igen-igen, ez még mindig csak totyogó kor, még sok felfedezni való vár ránk, de az elmúlt egy év során rengeteget tanultunk.
Tanultunk, mert sok minden történt velünk ez idő alatt...
Tanultunk, mert sokszor segített nekünk is, ha leírhattuk, sírva-nevetve megoszthattuk, ami a szívünkben volt. Megtapasztaltuk, hogy az írás terápia.

De a legtöbbet kedves Olvasók, bizony, Tőletek tanultuk. Köszönjük, hogy hétről-hétre, bejegyzésről-bejegyzésre velünk voltatok, és így írásainkon és a hozzánk-szólásaitokon keresztül ismét találkozhattunk. Minket ezek a találkozások visznek előre. Külön öröm, hogy egyre több vendégíró kapcsolódik be ebbe az örömteli alkotó folyamatba itt a Selyemgubancon. Biztosak vagyunk benne, hogy így közösen, sikerült élményt nyújtanunk és mindenki talált az írásaink között olyat, ami a szívéig ért.

Választani idén is volt miből, 174 bejegyzés született és összesen 23.600 alkalommal látogattatok el hozzánk. Köszönjük.

Emeljük hát képzeletbeli poharunkat (de bátran elő a valódiakkal is!) erre a napra és a találkozásainkra,  de mindenekelőtt Rátok, kedves Olvasók, hiszen Nélkületek mi sem lennénk! 


Csin-csin! A Selyemgubanc csapata

2016. január 6., szerda

Az első hó mindig egy csoda.

Van, amikor csak várjuk és várjuk, hogy a fehér csillagok megérkezzenek az égből és betakarják az ősz által dísztelenné csupaszított világot. Várjuk, hogy végre kiszabadítsanak a hideg meztelenség sötétjéből, felöltöztessenek és beburkoljanak, ha átmenetileg is, de egy világosabb tónussal ajándékozzanak meg minket. 

És amikor észrevesszük az első pelyheket, mi is - amúgy komoly fölnőttek - gyerekké válunk. Rohannánk játszani, örülni, táncolni a billegő-pörgő hó pihékkel. Gyermeki rácsodálkozással figyeljük, ahogy a világ fokozatosan kifehéredik. Reménykedünk, hogy nem hagyja abba egyhamar, reméljük, hogy megmarad és egy ideig érintetlen lesz minden. Átmenetileg elhisszük,

2016. január 4., hétfő

Újév

Nem is olyan régen jött az Újév. Mint mostanában minden évben, fenyegetően közelített, és amikor az árnyéka ránk vetült, pont a konyhában üldögéltünk. Te meg én.

Úristen! Már itt az Újév! – mondom én. Hol? Mi? – mondod te. Hát Új-zélandon! Már visszaszámoltak! Most van a hurrá, az éljen és a szabad a csók! Mi meg itt állunk talpig neglizsében és azt se tudjuk, mi legyen velünk? Menjünk el bulizni? Maradjunk itthon, nézzünk tv-t? Berúgni be lehet itt is ott is, mertugye ismét eltelt egy év és hiába vizslatjuk a helyzetet, csak az idő halad…, el…, mellettünk… Ezt nem lehet józanul kibírni.  – mondom én. Na jó, nem bánom, menjünk! Mit szeretnél, utcabált vagy házibulit? Az éttermes nagyon kiöltözős-koncertes-ünneplésről – asszem – kicsit lekéstünk, de ahogy mondod, berúgni mindenütt be lehet,

2016. január 1., péntek

Kettőezer-nyolcvannégy (5. rész)

"Hatodik év. Kakukk kód. Biztosítja a gyermekszülést. Azok a férfiak aktiválják, akik hosszabb távon tervezik az együttmaradást a nővel. Célszerű ilyen férfit keresni."

Néhány hónap elteltével találkozásaik sűrűbbé váltak. Alíz szeméből lassan eltűnt a félelem, a nyugalom csendes szigetére érkezett az, aki mélyen belenézett. Nem volt többé ráutalva más férfiakra, Gáborral pedig egyre fesztelenebb, egyre kellemesebb lett az együtt töltött idő. Egy késő esti vacsora készítéséből adódott, hogy elaludt nála. Másnap a férfi simogatására ébredt. Nem nyitotta ki szemeit, csak lágyan elmosolyodott. Gábor az első pillanattól vágyott a nőre, de félt, ha közeledni próbál, talán Alíz kényszerből fog engedni neki. Ebben a világban ez természetes volt, de hol voltak ők már ettől a világtól.