Oldalak

2016. november 30., szerda

Pékség mesék - Van az a rettenet...

Családon belüli erőszak… képek a híradásokból: síró, arcukat nem vállaló nők, családok… Nekem erről a szóról mindig ez a rettenet ugrik be elsőre. 

Most pedig itt áll előttem, a pékség pultjának másik oldalán egy ember, akinek kezén, nyakán hegek bizonyítják, hogy a hír igaz. Van ilyen. Ő még a szerencsésebbek közé tartozik, túlélte. Állítása szerint, a felesége még mindig nagyon rossz állapotban van, pedig több éve már annak, hogy megtörtént a szörnyűség. S a látható sebhelyek a kisebbik baj, hiszen azok már szinte teljesen begyógyultak.

Mindig szépen indulnak ezek a történetek is. Lánykájuk egy és édes. Felnőtt, kirepült a családi fészekből. Párt választott: elsőre az igazit. Szerelem, boldogság, összeköltözés, majd

2016. november 28., hétfő

Adventi töprengős I.



Mit ajándékozzunk?

Kedvesnek lenni menő - írogatjuk már egy ideje itt a Gubancon. Megy a kampány a közmédiában is, hogyasszongyahogy: „Jónak lenni jó!”! Jön a szeretet ünnepe és mindenki szeret mindenkit! Legalábbis igyekszik. Felfigyelünk a bajban lévőkre, figyelünk a szeretteinkre. Felhívjuk azt, aki távol van és megöleljük azt, aki közel. Ajándékozunk és adakozunk. Füstölöghetnék, hogy miért csak most és miért nem egész évben, vagy hálálkodhatnék, hogy legalább most, de tényleg! És igen, mind a két érzés itt motoszkál bennem – szerintem jogosan -, de van valami, ami még ezeknél is jobban foglalkoztat. 
Hogy vajon kedvesek vagyunk-e a világgal, a mi világunkkal?

2016. november 25., péntek

Színdarab ajánló: Amerikai bölény



Három kisstílű, észben és világos gondolkodásban hiányt szenvedő pancser (a régiségkereskedő, a segédje, és egy barátja) betörést tervez, hogy megszerezzen egy ötcentes érmét, aminek a hátoldalán egy amerikai bölény van. Az érme vélhetően sokat ér, hiszen 90 dollárért vette meg egy gyűjtő a régiségkereskedőtől (akinek fogalma sincs róla, hogy mi milyen értékkel bír a boltjában). Így jó ötletnek tűnik visszalopni azt. Miközben a betörést tervezik, sokat megtudhatunk az egymáshoz fűződő kapcsolataikról, a barátaikról, a sikertelenségükről, a kártyázás közbeni csalásokról, arról, hogy a kereskedő szinte apaként szereti a segédjét, aki a maga suta módján

2016. november 23., szerda

A Csőlakó, a Morcos meg a többiek

Nagyon hangos nyár volt. Felújították a főutcát, felszedték a macskaköveket, hogy új, modernebb aszfaltos út vegye át a helyét. Hatalmas betoncsövek feküdtek a járda mellett. Az egyik házbéli lánnyal és egy ismeretlennel az egyik csőben ülve moziztunk. Egymásnak soroltuk, hogy éppen mit látunk a képzeletbeli vásznon. Az ismeretlen egy korombéli lány volt, aki az apukáját kísérte a férfifodrászatba. Míg aput nyírták, kinn játszott velünk, hogy ne unatkozzon. Nagyszerűen éreztük magunkat, az idő mesebeli, kacagással teli mézes fuvallattal vett körbe minket. Azon év szeptemberében elsős kisiskolásként lehuppantam egy másik lánnyal egyszerre az iskolapadba. Csak akkor néztünk össze, hogy ki mellé is telepedtünk le. A mozis lány volt, csőlakó-társam,

2016. november 21., hétfő

A brifkó

Tíz évvel ezelőtt találtam rá az irodám mosdójában egy hétköznap reggel. A tartalma vastag volt: két horvátországi családi nyaralás futotta volna belőle a szokott helyünkön. A kísértés nem tartott sokáig, mert egyrészt szeretek jót cselekedni, másrészt nyugodt alvással tölteni az éjszakáimat. Meg sem vártam, míg jelentkeznek érte, biztosan tudtam a tulajdonosa kilétét. Csak ő volt ott aznap reggel, és a pénz mellett lévő névjegykártyák mind ugyanahhoz a városhoz kötődtek, ahonnan az úr érkezett. Sikerült elérnem a titkárnőjét telefonon, aki végtelenül hálás volt, később vissza is csörgött, hogy ki voltam én név szerint. Ezt a hívást már a délutános kolléganőm fogadta, akivel azt is közölték, hogy az illető úr nagyon hálás lesz. Hát nem volt. Titkon arról ábrándoztam, hogy

2016. november 18., péntek

Apek


Tegye fel a kezét, aki szereti, ha a NAV – leánykori nevén Apeh – háza táján kell ügyködnie. Nem sok kezet látok fenn. Tehát, nem vagyok ezzel az érzésemmel egyedül. A korábbi tapasztalataim szerint unalmas, merev és bonyolult. Soha sem jó amit viszek, amit vinni tudok még, azt nem tudják elfogadni. Nem jó a nyomtatvány, nem pontos a kitöltés, túl korán vagy túl későn jövök. Sorba kell állni hosszasan, majd várakozás után, általában dolgom végezetlenül és bosszúsan távozom.

Ez a szuper hold a napokban, nekem valami nagyon jót hozott. Tudtam, hogy ügyintéznem kell és lélekben felkészültem a legrosszabbra. A megelőző héten napokban rengeteg időt töltöttem azzal, hogy végig bogarásztam a netet és amit tudtam mindent elő készítettem. Rátettem egy délelőttömet, felvérteztem magam birkatürelemmel, feltarisznyáltam kétnapi hidegélelmet is, biztos ami biztos alapon, aztán: rohamra!

Majd jött a meglepetés:

2016. november 16., szerda

Van remény

Ősz. Ködös borongós. Korán sötétedő és későn virradós. Valahogy az ember kedve is egyre alábbhagy. És a figyelme is. Mintha veszne a remény.


Dolgom volt a városban. Hosszabban kellett ott időznöm és több helyen egymásután. Úgy döntöttem, hogy beutazom autóval, majd tömeg-közlekedek. Mivel vidéken, a világ vége előtt eggyel lakom, a Népliget környékén terveztem hagyni az autót. Otthon gondosan bepakoltam a pénztárcámba mindent amire szükségem lehet, kiszámoltam a vonaljegyeket is, aztán egy rövid telefonbeszélgetésbe bonyolódva elindultam. Köd ide - borongás oda, meglepően sima volta forgalom és parkolóhelyet is varázsoltam magamnak. Már csak indulni kellett volna, bedobni magam a város keringőjébe, amikor kiderült, hogy

2016. november 11., péntek

Boeing, Boeing – színdarab ajánló

Az idei színházi évadban a Thália színház lett a kedvencünk. Azért a Thália, mert vicces, vidám, lendületes, fordulatos, látványos darabokat játszanak és szerintem nagyon jól csinálják, amit csinálnak.

Mostanában a komoly, gondolkodásra ösztönző, szívfacsaró darabok helyett inkább a kikapcsolódást nyújtó, laza, vicces színházi élményekre vagyunk fogékonyak. A hétköznapok darálója után valami olyan kell, ami az agyat az űrbe lövi és ellazít, kikapcsol, feltölt. A Tháliában a mi igényeinkhez tökéletesen passzoló, zseni előadások vannak.

Ajánlom mindenki figyelmébe, aki

2016. november 9., szerda

... gyermekekről...

Hogy már három óvodás lányom van. 

És ősz. 

Megint. Másmilyen ősz, nem fanyar, hazavágyós, a kolozsvári gesztenyefák alá, vagy a Házsongárdhoz, hogy ott vajon mennyi ember jár-kel még, csakúgy nélkülem is, mint amikor közöttük voltam. Más ősz. Mit nekem már a gesztenyefa és a tó a parkban, mikor hetykén mennek reggel a gyerekek, sziaanya, intenek az ajtóból, néha puszit is dobnak, jönnek ölelésre, de azt is csak úgy sietve-maszatolva, mert már várják a többiek, menni kell, már ők nagylányok, szaladnak, becsukódik az ajtó utánuk, és én ott vagyok az üres házban.

2016. november 7., hétfő

Dóri és Dömdödöm




Dóri régimódi lány volt. Fűszernövényeket nevelgetett az ablakpárkányán, legtöbbször szoknyát hordott, mindenféle színes virágokat préselt le, falta a romantikus regényeket és éppen szerelmes volt.
Szerelme tárgya nem tudta ezt, legfeljebb sejtette. Együtt dolgoztak és sokat beszélgettek munkán kívüli dolgokról is. Mivel Dóri nem vette föl a ma divatos lerohanós stílust, ami a lányokra lassan jobban jellemző, mint a fiúkra, nem tudta hogyan mondja el érzelmeit virágnyelven, ha a testbeszéd már nem elég. Kapott bőven cinkos pillantásokat, széles mosolyokat, egy-egy mélyebb elmerülést a másik szemében, de nem volt biztos benne, hogy nem érti-e félre. 

2016. november 4., péntek

A Csokoládé margójára – könyvajánló (?)

Bevallom imádok újraolvasni! 

Azt hiszem, ezért is vásárolok könyveket. Hogy meglegyen, ha kell, ... ha kedvet kapok hozzájuk. Hogy újra és újra elővehessem, hogy rongyossá tudjam olvasni őket. Olyan izgalom vesz erőt rajtam, amikor kezembe kerül valami régi szerelem, hogy azt nem is tudom, hogy pontosan el tudom-e mondani. 

Mintha régi ismerőssel találkoznék újra. Valakivel, akivel közös kalandban volt részem. Valaki, akivel egy nyelvet beszéltünk és értettük egymás gesztusait is, akinek nem kellett semmit túlmagyarázni, akitől nem kellett értetlenül elfordulni soha. Akivel jó, igazán jó volt együtt, ...de valahogy megszűnt a közvetlen kapcsolat. S aztán találkozunk újra. A beállt szünet elteltével, minden lap elolvasásakor arra várok, hogy mi változott. Megmagyarázhatatlan módon egyszerre félek attól, hogy nem találom már meg azt a bizonyos régi valamit, ami annyira megragadott korábban és várom, hogy valami egészen újra bukkanjak. Mást, mint a régi szeretettet. Pedig a könyvek makacs dolgok! Nem nagyon változnak, ha hinni lehet a dolgok statikusságában. Akkor csakis én vagyok az? Én vagyok, aki változok vagy változtatok? Én teszem máshová a hangsúlyokat, én kapom fel minden alkalommal más és más dolgokra a fejemet? Én ízlelgetek különböző mondatokat örömmel? Én fanyalgok, húzom az orrom más és más miatt? 

2016. november 2., szerda

Fény, árnyék…? Inkább fény!

Nehéz kérdés ez egy fényképésznek, hogy mi a fontosabb, főleg, ha hagyományos fehér-fekete képekben álmodja vagy láttatja a világot… Ez jut eszembe, amikor legutóbb egy igen érdekes cikket találtam egy újságban Ata Kandóról. S ahogy a honlapját nézem, világos lesz minden, hiszen ő „fénnyel rajzol”, nagy-nagy jósággal és szeretettel!

Kaland és megmérettetés, felbecsülhetetlen értékű életmű és ennek koronájaként boldog békés évek. Az idei a 103-ik!

Tudjátok, kiről írok?
Hallottatok már Ata Kandó, fényképészről!