A minap egy kedves mesterember dolgozott
nálunk, parkettát rakott. Ránézésre semmi különös. Amolyan átlagos kinézetű,
középkorú férfi, tisztességben megőszült halántékkal és kackiás, huszáros
bajusszal.
Miután megbeszéltük, hogy pontosan hogy lesz
lerakva a parketta, hogyan fog haladni, mire lesz szüksége, csendben
elvonultam, hogy ne legyek láb alatt. Emberünk nyomban neki is látott a
feladatnak, elkezdet kopogni, fűrészelni, amit egy rendes parkettásnak tennie
kell ilyenkor. Ám egyszer csak hallom, hogy közben beszél is. Egyértelmű volt,
hogy nem hozzám, sokkal inkább a parkettához. Vagy méginkább ahhoz sem, csak
úgy magában. Á, gondoltam, ilyen monológok az én fejemben is mennek, de milyen
jó, hogy nem hallatszanak ki. Legalábbis remélem, hogy nem. Bár volt már, hogy
rajtakaptam magam, hogy kommentelem a házimunkát, mikor egyedül tettem-vettem, de aztán gyosan észbekaptam, hogy ezt nem lenne jó megszokni.