Oldalak

2015. szeptember 28., hétfő

Kihallatszó belső monológ

A minap egy kedves mesterember dolgozott nálunk, parkettát rakott. Ránézésre semmi különös. Amolyan átlagos kinézetű, középkorú férfi, tisztességben megőszült halántékkal és kackiás, huszáros bajusszal.

Miután megbeszéltük, hogy pontosan hogy lesz lerakva a parketta, hogyan fog haladni, mire lesz szüksége, csendben elvonultam, hogy ne legyek láb alatt. Emberünk nyomban neki is látott a feladatnak, elkezdet kopogni, fűrészelni, amit egy rendes parkettásnak tennie kell ilyenkor. Ám egyszer csak hallom, hogy közben beszél is. Egyértelmű volt, hogy nem hozzám, sokkal inkább a parkettához. Vagy méginkább ahhoz sem, csak úgy magában. Á, gondoltam, ilyen monológok az én fejemben is mennek, de milyen jó, hogy nem hallatszanak ki. Legalábbis remélem, hogy nem. Bár volt már, hogy rajtakaptam magam, hogy kommentelem a házimunkát, mikor egyedül tettem-vettem, de aztán gyosan észbekaptam, hogy ezt nem lenne jó megszokni.

Dugófigyelő

Autómat megjavították. Megint vezetek. Dolgozom. Autóval szelem keresztbe-kasul a várost, a közlekedés aktív részese vagyok.  Ha akarom, ha nem feltúrták a várost. Ha akarom, ha nem, sokan ugyanolyan kényelmesek, mint én. Hihetetlen, de a forgalmi dugó szinte összes változatát átéltem egy hét leforgása alatt.

A dugóban ülve, első reakcióm: kissé ideges vagyok. Nem érek oda időben, ahol egyébként várnak. Második gondolatom: mivel nem tehetek róla, ezért nem idegeskedéssel, hanem értelmes dologgal fogom eltölteni az időt. Harmadik gondolatom: mi a franc lesz az az értelmes dolog? Negyedik gondolatom: egyre több verzió van már a fejemben. Ötödik gondolatom: megszületett az elementáris, korszakalkotó ötletem: az autóvezetők viselkedését fogom nézni… persze páholyból:)

2015. szeptember 25., péntek

Lehet ez?

Leírom inkább neked, jó? Olyan nehéz ezt elmondani…

Titkos életet élek. Eddig csak úgy magamban, csendben figyeltem azt, ahogy mozdul ott belül valamit. Halkan, nagyon halkan. Mélyen nagyon mélyen.

De hadd kezdjem az elején. Az én házasságom egy szövetség volt. S ezt mindketten tudtuk. Szövetkeztünk a férjemmel, hogy jól élünk együtt, sokat utazunk és gyerekeket nevelünk. Így valahogy. Hittem abban, hogy majd megjön a szerelem is. És járt nálunk, de aztán, amikor terhes lettem, kapta magát és odébb állt. Kínozott a hiánya éveken keresztül. Előbb csak vártam, aztán hitegettem, végül már büntettem magam és a körülöttem lévőket. Addig küzdöttem, amíg nem éreztem, hogy fáj. Szinte mindegy volt, hogy kinek, csak legyen valami érzés – és ezt volt a legkönnyebb előidézni. Persze sokat sírtam… aztán egyszer csak elfogyott a könnyem és elfogyott a fájdalom is. Már nem vártam semmire és nem reménykedtem semmiben, már bántani se akartam senkit és semmit. Becsuktam minden ajtót és ablakot.

2015. szeptember 23., szerda

Lépésről lépésre

Újra megtettem! 
Pedig annyiszor megfogadtam, hogy nem teszem többet... Hiszen erről szól a bizalom - a szeretet két ember között. Vagy nem? Mert nem! Nem és nem firtatom a másik magán dolgait mindaddig, amíg ő nem jön oda vele hozzám. Ebben hiszek és bíztam benne, hogy ha így állok a dolgokhoz itthon, ezt majd nagyra értékeli a környezetem. És mégis megtörtént! Ezek szerint mégsem hiszek eléggé és bizalmatlan is vagyok, mert mindig bizonyosságot, megerősítést szeretnék kapni arról, amit érzek és amit tudni vélek a szeretteimről.

A technika vívmányai nem csak velünk, de néha ellenünk is lehetnek. Erre pedig jó lenne odafigyelni!

2015. szeptember 21., hétfő

Választhatsz!

Törődj bele! Ezt kaptad!

Vagy ne...

Reggel 9-kor két jól szituált hölgy friss frizurával, vadiúj kiskosztümben, decens dekoltázzsal, de meglehetősen lelombozott kedvvel, fénytelen tekintettel betér az étterembe.
Helyet foglalnak, majd kérnek két duplát. Nem kávét, barackot.
Szótlanul felhajtják. Egymás után.
Alig telik el néhány perc, nyílni kezdenek. Mint a virágok. Felélénkülnek, beszélgetés indul. Szemük fénnyel, csillogással telik meg.
De a csevegésük tele van panasszal.

2015. szeptember 18., péntek

Ujj-kaland

Úgy volt, hogy mára én írok valami jó kis posztot a nyári emlékezések lezárásaként. Már napok óta forgattam a fejembe vagy három témát. Nem tudtam választani. Nézegettem őket innen is, onnan is, ízlelgettem a szavakat, mondatokat raktam össze és szedtem szét, hogy újra más alakzatba dobjam össze őket. Szóval, csak úgy áramlott bennem az alkotás. Talán akkor is épp ezzel voltam elfoglalva, amikor hazaérve a reggeli ovijáratról beálltam a garázsba és csengett a telefon. Azt hiszem ennek a témának ott kezdődött el a vége. Csevegtem kicsit, megbeszéltem egy találkát, kibillentem a kocsiból bevágtam az ajtót és elindultam, hogy kezdetét vehesse egy átlagos csütörtöki napom. Gondoltam én…

Még visszapillantottam, hogy jól bezáródott-e a garázsajtó, és mit sem sejtve ellejtettem délelőttözni. Volt abba minden: barátkozás, kutyasétáltatás, őszbengyönyörködés, minden, ami egy ilyen kellemes délelőttbe belefér. Aztán újra itthon. Szükségem volt valamire az autóból. De a garázs ajtó, amit olyan gondosan becsuktam a reggel, nem nyílt.

2015. szeptember 16., szerda

Nyár és szabadság

Ez a nyár olyan hihetetlen volt. Korábban is imádtam. Nekem a nyár egyet jelent a szabadsággal. A szabadság pedig mindig telis-tele van lehetőséggel.

Az első és legfontosabb, hogy nincs iskola. Szabadság! De a fölnőttek még dolgoznak. Szuper! Tehát napi legalább nyolc óra igazán szabad. És amúgy is szabad a nyár, mert nem kell nyakig felöltözni, szabad lengén. Szeretem érezni, ahogy a szellő végiglebben a karomon vagy ahogy a nap odacuppant a kikandikáló a bőrömre. Nincs élvezetesebb szerintem, mint beburkolózni az reggeli fuvallatba vagy esti balzsamos levegőbe. Nem kell minden ajtót-ablakot állandóan bezárni;

2015. szeptember 14., hétfő

Családi nyaralás - ami...

Emlékeztek még gyermekkorunkra? 

Amikor a tanév kezdetekor az első beadandó fogalmazás, amit össze kellett hozni, az kötelezően a „Hol jártam a nyáron a családommal” címet viselte? Erre az iskolás kérdésre az én mai válaszom - röviden, ahogy előző munkahelyem főnöke kérte tőlem állandóan -: „Sehol.”

Bővebben: túl hamar eltelt a nyár (mint mindig – vagy mégsem?)… Sokan mondják az ismerőseim közül, hogy ez az év a káosz, az összevisszaság, a zavar éve. Azon gondolkodom, mikor ezt hallom, hogy ők ezt vajon mire alapozzák? Merthogy az én évem igen, az maga zavar és az őrület. S, ha az évem ilyen, hát a nyaram sem különb. Mint már oly sok éve

2015. szeptember 11., péntek

Csillaghullás


Már jó előre behűtöttem a bort, a kedvenc rozénkat persze, kiválasztottam a legjobb helyet a kertben, az öreg cseresznyefa alatt és izgatottan vártam az estét, amikorra csodálatos csillaghullást jósoltak. Engem is meglepett ez a lelkesedés, soha sem vonzott különösebben ez a jelenség, de ez most más volt. Romantikát vártam tőle, azt, hogy ez az este más lesz, mint a többi. Mert lássuk be, két pici gyerek mellett különleges, romantikus estékben mostanában nemigen volt részünk. Szorgalmas  tanulóhoz méltón előre elgondolkoztam, mit is kívánok majd, mert ugye a hulló csillagtól szokás kívánni valamit, és nem akartam, hogy felkészületlenül érjen a feladat. Elgondolkoztam és nem jutott eszembe az égvilágon semmi, csak a sablonos "legyen egészséges mindenki". Egy pillanatra felderültem: hohó, nincs semmi kívánságom, azaz mindenem meg van, amit csak szeretnék, nem hiányzik semmi, boldog vagyok! De az érzéseim valahogy mást sugalltak...
Aztán az este egy kicsit máshogy alakult, mint terveztem.

2015. szeptember 9., szerda

Végre vége! És én?


Nem szeretem a hideget, nyáron születtem, anyám szerint kánikula volt, azóta is a kánikulában érzem igazán jól magam. De ez a nyár kifogott rajtam. Persze, ehhez az is kellett, hogy akkor rontson ránk a hűs, amikor pont nem hívtuk és akkor tüzeljen a legjobban a nyári nap sugára, amikor arra semmi szükség nem volt, sőt.

Nos, ennyit a mindenki által megélt csoda nyárról – mert hogy ez volt a nyár jobbik része – az időjárás. Aztán csak sorjáztak a végeláthatatlan tennivalók: gyerekeket ide fuvaroz, aztán oda. Kertet gyomlál, füvet nyír. Öntöz reggel, öntöz este. Férjet a kánikulából fellocsol.

2015. szeptember 7., hétfő

Az a bizonyos

Nők…

De tényleg! Mindenből olyan nagy ügyet képesek csinálni. Például, hogy az öv, a táska és a cipő, na, ezeknek aztán mindenképp passzolniuk kell egymáshoz, színben, anyagban. stílusban. 
Hát igen, ha lúd legyen kövér: legyünk igényesek a megjelenésünkre. S ezzel el is jutottunk a kálváriánk avagy az élvezeteik – kinek-kinek vérmérséklete szerint – csúcsára. Mert ezeket a darabokat be kell szerezni.

Van úgy, hogy a szóban forgó meglát egy gyönyörű cipőt. Aztán napokig csak erről álmodik. Többször indokolatlanul elsétál az ominózus lelőhely környékén és megemlíteni is szörnyű: be-bemegy. Ugyanabba a boltba. Mondjuk két hét lefogása alatt akár tízszer is. Körbejárja, mustrálgatja, vágyainak tárgyát; gondolatban hozzápasszítja a

2015. szeptember 4., péntek

Hol a madár se jár

Hol a szerelem,
hol az ölelés
hol a madár se jár…

Ezek a sorok egy sok-sok évvel ezelőtti, hasonlóan forró nyáron fészkelték be magukat a gondolataimba, miközben magamat alig vonszolva távolodtam az akkori szerelmemtől, aki már nem akart engem. Most újra visszarepültek a szavak hozzám, hasonló fészekre leltek a szívemben.

A nyár még perzsel, miközben lassan – de biztosan - múlik.

A szerelem is lehet heves, tüzes, perzselő, szenvedélyes, forró, lángoló – mint az idei nyár kánikulai hetei. A szerelem is elmúlhat, lassan vagy egyik pillanatról a másikra, megmagyarázhatatlanul – bárhogyan, bármennyire is magyarázhatjuk. Ahogy jött, úgy megy is. Megégethet, s aztán örökre megmaradó „égési” sebet okozhat az énünk határvonalain, a bőrünkön. Nem csak napkiütések vannak, szerelmibánat-kiütés is van, knock-out a javából. Viszket, ég, sajog, lángol, vakarod,

2015. szeptember 2., szerda

Nyári shopping


Vannak dolgok az életemben, amikből egy idő után, valahogy kiszeretek. Pedig elvileg nem kéne, hiszen nőből vagyok és egy egész iparág épülne – többek közt rám is.


Bár jobban belegondolva az is lehet, hogy a vásárlás próbálgatós részébe – mert erről szeretnék két kis sziporkát közzé tenni – soha nem is voltam szerelmes igazán. Amit igazán szerettem a „shoppingolásban”, az egy számomra kedves személlyel kóborolni, nézelődni, rácsodálkozni és nagyokat nevetni a városi dzsungelben – mondjuk valamelyik „center”-ben. De ez, sajnos, a "szeretettem" hiánya miatt okafogyottá vált. Maga a vásárlás, a próbálgatás nem tölt és nem is töltött el soha izgalommal. Túl sok nekem egy csomó minden.