Kettőezer-nyolcvannégy (4.rész)

"Negyedik év. Hattyú kód. Biztosítja a nő számára a tanulást. Tovább képezheti magát a csábítás elméletében."

Miután letelt a hónap, Alíz ismét legcsinosabb ruhájában, bézs magassarkújában ott állt a munkaközpont bejárata előtt. Haját nem tűzte fel, könnyedén omlott a vállára. Smink nélkül, valami furcsa ragyogással a szemében belépett. Egyenesen a férfi asztalához ment.

- Szeretném leadni a papírokat - mondta határozottan.

Az ismerős hangra felpillantott a férfi, szeme megakadt a kötetlen hajtincseken.

- Nem vált be? - kérdezte rövid szünet után.

Kettőezer-nyolcvannégy (3. rész)

"Harmadik év. Papagáj kód. A férfiak ezt szokták általában aktiválni. Biztosítja az eddigieken túl a szórakozást. Ezáltal a nők több helyre eljutnak, így több férfi között tudnak válogatni."

Elkezdődött az első nap a neveldében. A fiúk felnőtt korukig otthon maradhatnak a szüleikkel, ezért a neveldébe csak a lányok kerültek egyéves koruk után. Időben el kell kezdeni felkészíteni őket az életre. Egy nevelőnő tanította be Alízt. Minden teendőt elmagyarázott és bemutatott neki. Holnap már egyedül folytathatja a munkát. Tíz csöppséget bíznak majd rá. Még aznap este láthatta őket, bepillanthatott a szobájukba, amikor már aludtak. Tíz kicsi ágy, tíz álmodó arc bennük.

Kettőezer-nyolcvannégy (2.rész)

Másnap fáradtan ébredt. Hirtelen nem tudta biztosan, az előző nap történeteket nem csak álmodta-e. Rápillantott a karkötőjére. A sirály kód fénylett. Tehát aktív. Visszadőlt az ágyba és lehunyta a szemét. A halott lány arcát látta maga előtt. Megrázta a fejét és gyorsan felkelt. Felvette a legcsinosabb ruháját, feltűzte hosszú, fekete haját és visszafogottan kisminkelte magát. Ez a nap nem a hódításról szólt. A sirály kód által lehetőséget kapott arra, hogy maga válassza ki a munkahelyét. A neveldében minden évben egy újabb kódról tanított a tanár.

"Első év. Pillangó kód. A megélhetést biztosítja. A mindennapi élelmet, a lakást, a tisztálkodást, az alapvető ruhákat. A munkahelyet, amit kiosztanak mellé."

Alíz eddig a napig egy gyárban dolgozott, ahol férfiingeket hajtogattak bele a csomagolásukba. Éjszakánként gombokkal álmodott.

Kettőezer-nyolcvannégy (1.rész)

Alíz lejött a lépcsőn. 

A fordulóban megállt, ahol a nyitott ablakon át beáramlott a kinti levegő. Megérintette a karkötőjét. A sirály kód aktiválva volt rajta. Még soha senki sem aktiválta nála a sirály kódot. Eddig intelligens férfiakkal próbálkozott, de náluk a papagáj kódnál mindig elakadt. Most egy ostoba férfi lakásáról tartott lefele. Hát sikerült.

 Sietett haza, hogy lezuhanyozhasson és lemossa magáról a férfi minden érintését.. Miután befordult sarkon, hirtelen megtorpant. Halott már róla, hogy vannak nők, akik miután kikerülnek a neveldéből, éhen halnak. A neveldében is említették, de csak mint alaptalan pletykát. Most itt feküdt a halott lány a lábainál. Letérdelt mellé. Kezét megemelte, megnézte a karkötőjét. Ahogy sejtette, a pillangó kód lemerült.

Ragyogás vagy csillogás

Kedves emberek! Itt a karácsony!

Öröm-ünnep? otthon melege? a fény születése? a ragyogás? vagy esetleg lerágott csont? átlátszóvá silányított közhely? a szeretet pótlék? hamis csillogás? 

Kinek mi jut róla az eszébe… 

Azt hiszem, ez elsősorban rajtunk múlik. Mert értem én, hogy nem tudjuk magunkat teljesen kivonni a környezetünk hatásai alól, de azért azt, ami velünk történik, igenis, tudjuk... - kell hogy tudjuk - befolyásolni. Kell hogy tudjunk a lelkünkben rendet teremteni, időt adni magunknak arra, hogy legalább az évnek ebben a szakában kicsit eltöprengjünk azon, hogy mi az, ami igazán fontos a számunkra.  Mi az, amiért hálásak vagyunk, mi az, ami örömet szerez nekünk és amivel örömet tudunk adni – igazi lélekmelengető örömet. 
Kell hogy odafigyeljünk

Karácsonyi nyaralás

Ilyet még nem csináltunk. Minden hagyományt felborítva idén karácsonykor nyaralni megyünk. Nyáron nem sikerült, a projekt határidők és egyéb nagyvállalati huncutságok miatt, hát most kerítünk rá sort.

Teljes a kettősség bennem. Körülöttünk egyre erősődik a karácsonyi hangulat, kidíszített utcák, csillogó kirakatok, fenyőárusok mindenütt a városban. Nekem pedig az a legnagyobb problémám, hogy honnan lesz a gyerekemnek új békalába a kinőtt helyett. Az üzletekben kicsit piromkodva kérdezem meg, hogy "aztán búvárszemüveg pipával van-e". Az eladók meg a sílécek és kabátok közt állva próbálják kifürkészni az arcomat, hogy most komolyan beszélek-e. Gyorsan elnézést kérek és sietve távozom, miközben megakad a szemem egy helyes síkesztyűn. Már nyúlnék is felé, mikor rájövök, hogy ja, most ez nem kell...

Nehéz ráhangolódni az utazásra, mert magam sem tudom, hogy idén hogyan ünneplünk. Mert ünnepelni azért kell.

Karácsonyi csoda - mondjuk, így...

"Van csoda... a karácsony csodája. Amire várunk. És ami teljesedik. De ez a csoda nem a színes szalagokkal átkötött dobozokban, rejlik. Nem a feldíszített zöld fenyő alatt találod. Ezt a csodát másutt kell keresni, másutt lehet megtalálni. Ez a csoda a kedves szavakban, őszinte, szívből jövő kívánságokba,szerető érzésben érkezik És kell ennél nagyobb ajándék? A következő háromszázhatvanöt napban ezek kísérnek, ezek adnak erőt. Nem a csomagokban lapuló tárgyak, hanem csakis ezek... Ez a karácsony csodája." (Csitáry-Hock Tamás)

Immár negyven éve, rendszeresen ilyentájt élem meg a "csodát "a gyerekekkel. Hivatásom szerint óvónő vagyok, negyven kerek esztendeje. És tartom, hogy a hivatásom része az is, hogy az évnek ebben a gyönyörű időszak az óvó-tanuló-játszó közösségben is megélhessük együtt ezt a csodát. Lehet, hogy nem sokan mások gondolják így, de én hiszek ezeknek az „intézményeknek” a közösségteremtő erejében.

Hogyan teremtsük meg a karácsonyi csodát?

Nektek mi jut eszetekbe az adventről? Nekem a forralt bor, az andalogás az adventi vásárokban, a milliónyi karácsonyi fény, a plázákban szóló karácsonyi dalok, az édes kekszek illata. 

Ezeket mind nagyon szeretem, de a gyermekeimnek szeretnék átadni valamit abból a csodából, amit gyerekkoromban jelentett a várakozás. Nos, akkoriban - felénk legalábbis -nem voltak adventi vásárok, plázák még sehol, a rádiók sem játszottak unos-untalan karácsonyi dalokat. Volt viszont karácsony napján szánkózás, hóember-építés, utána jóleső melegedés forró kakaóval, fahéjas keksz, narancs illat. Manapság viszont a hóra nem számíthatunk, ezért a hangulatot kell megtalálnom, amitől valódi csoda lehetett minden karácsony. Azt hiszem, a hagyományokban van a titok, azoktól lett az Ünnep a miénk, kiszámíthatóan meleg és otthonos.

De hogyan teremtsük meg a saját hagyományinkat, hogy a csodavárás körüljárjon minket? Tele vagyok kérdésekkel...

Először is:

A csodakönyv

Egyszerűen összedobható vacsorát készítettem az egyik este. Miközben vagdostam a hozzávalókat, elgondolkodtam. Honnan is ismerem ezt a rém egyszerű receptet; az emlékek mosolyt csaltak az arcomra. Az emlékképek egészen gyermekkoromig kalauzoltak vissza, olyan 10 éves lehettem.

A családban talán én voltam az egyetlen gyerek (pedig voltunk egy páran), aki sokáig hinni akart a csodákban. Jó érzéseket kapni és adni, a várakozás-, az együtt töltött idő öröme, a testvéreimmel való közös nevetések és bohóckodások jelentek meg az emlékképeimben. Végül megérkeztem az egyik karácsony estéhez.

Telefon, vagy nem telefon? Ez itt a kérdés...

Évről évre nagy dilemma, hogy mi kerüljön a karácsonyfa alá. Nem szeretem a fölösleges dolgokat és nem szeretek semmit megvenni csak azért, mert muszáj. Mert belelovaljuk magunkat, mert belekerget a marketing, mert már októberben kikerülnek a polcokra a karácsonyi kellékek ezzel is azt sugallva, hogy vásárolni KELL!

Arról nem is beszélve, hogy pár éve a gyerekeink is beszálltak ebbe a nyomásgyakorlásba. Hetekkel előtte elkezdik sorolni, hogy mit szeretnének, minek örülnének igazán: okostelefon, tablet, „bluetooth-os” hangszóró... Az utóbbiról azt sem tudtam eddig, hogy létezik.

Emlékszem, annak idején nálunk az éppen aktuális

Karácsonyi lemezajánló

A Simply Red legelső, Picture Book című albumának 30. évfordulójára jelent meg a  BIG LOVE : GREATEST HITS EDITION (30TH ANNIVERSARY) 2CD, mely egy duplalemezes, exkluzív kiadvány tavaly megjelent és korábbi slágerekkel, mint a Stars, a Holding Back The Years vagy az If You Don’t Know Me By Now. Az eredeti, 2014-es Big Love 12 trackjét 30-ra egészíti ki a második lemezen a sok sláger, melyet ez alatt a nagyszerű három évtized alatt írt a zenekar és elsősorban MickHucknall. „Imádom az évfordulókat, ez pedig egy nemes alkalom! – mondta az énekes. – 30 év! Egyszűen hihetetlen! Micsoda nagyszerű ok az ünneplésre!”

Kylie Minogue új, karácsonyi albummal lepte meg közönségét KYLIE CHRISTMAS DELUXE CD+DVD címmel!  A lemezen olyan vendégek is feltűnnek, mint James Corden, Iggy Pop, Dannii Minogue és posztumusz Frank Sinatra is tiszteletét teszi egy duett erejéig. A 13 track között szerepelnek klasszikusok feldolgozásai és vadonatúj szerzemények is. Így például Kylie testvére, Dannii is feltűnik a 100 Degrees című számban, mely a hat új nótából 2 másikkal együtt (Oh Santa és Cried Out Christmas) kizárólag a deluxe formátumra kerül rá. Az ízig-vérig ünnepi hangulatot a dalok stílusától függetlenül hozza ez a lemez, melyet egy DVD is kiegészít, amin a rajongók beleshetnek a kulisszák mögé, és láthatják, ahogy Kylie a stúdióban rögzíti az új anyagot.

Padló

Kimerülten rogyott a padlóra. Elfogyott minden ereje. Hetek, hónapok, évek óta próbálta egyenesbe hozni az életét, de nem ment és mostanra az utolsó tartalékai is kifogytak. Elfogyott minden életkedve és nem volt miből merítenie.

Eddig a céljai hajtották. Karrier, lakás, házasság, gyerek, utazás. Minden ment a jól beprogramozott életterv szerint. De most úgy érzi, már mindene megvan. Nem akar magasabb pozíciót, nem kell nagyobb autó, nem akar nagyobb házat és nem szeretne újabb egzotikus utazást. Már egyik sem lelkesíti. Luxus problémák, hát persze. Tudja ő. Ettől még nyomorúságosabb az egész. Hogyan mesélje el bárkinek is, hogy jó dolgában nem tud mit kezdeni magával. Itt vergődik a Maslow-i piramis csúcsán. Kétségbeesett, magányos, életunt, erőtlen.

Az én adventi vásárom

Bécsben jártam a hétvégén, inkább azért, hogy kiránduljak, mint hogy a karácsonyi vásárokat nézegessem, de azért nem kerültem ki őket. Na meg persze azért is, hogy megvegyem saját magamnak a karácsonyi ajándékokat, mert hogy én ezt már évek óta így csinálom. Biztos, ami biztos. ;-)

Telis-tele volt a napunk vicces pillanatokkal, és éppen olyan felhőtlenre sikerült, mint az aznapi verőfényes napsütéses időjárás.

Elmentünk a Schönbrunni kastélyba, ahol a beengedő automatánál az őr folyamatosan röhögött rajtunk: időhöz kötött volt a jegyünk alapján a belépésünk, de a nagy tömeg miatt többször is próbálkoztunk, hátha bejutunk hamarabb, vagy legalábbis nem csúszunk ki az érvényességi időből. Az elektronikus ellenőrző rendszer azonban nem ismer kegyelmet, így kedvesen, de határozottan mind a négy alkalommal félreállított minket. A végén, amikor tényleg átengedett az automata, nem győzte ismételgetni, hogy „I’m very glad, I’m very glad”.

Lélektapasz

A pszichológusok (és jóakaratú közelállók) gyakori kifejezése az „elengedés”. Engedd el! Hagyd ott! Tedd le! Ne foglalkozz már ezzel! Ami már felesleges, hagyjuk elmenni! Manapság már divatos pesti szleng kifejezés is lett (megfelelő csökkenő hangmagassággal kiejtve): „engedjük el ezt a dolgot…”

Sokat gondolkodtam ezen – s mostanában (mivel az élet-sors-Jóisten rákényszerített) többet próbálom „gyakorolni” az elengedést. Aktív vagy passzív – folyamat? Cselekvés vagy történés? Lehet akarattal, erővel, fogat összeszorítva elengedni?

Szerintem az elengedés nem egy aktus, tett, akarat megnyilvánulása, hanem tulajdonképpen történés, valaminek az eredménye. Elengedődés inkább. Megválunk tőle. Amikor megérik rá a helyzet, bennünk az érzéseink, megtörténik valami átalakulás. Elmúlik. Múlttá válik. A fa sem rázogatja le magáról erővel, akarattal a leveleket, érett gyümölcsöket, virágok a szirmaikat, hanem egyszercsak leválnak róla. Elengedik egymást. Petőfi is tudott erről valamit Jancsi és Iluskája búcsújakor: „Elváltak egymástól, mint ágtól a levél.”

A Mester és Margarita és az illuminált fickó

Kiderült, hogy a lányomnak kötelező olvasmány lesz idén a Mester és Margarita. Jómagam nemrégiben olvastam a könyvet, hisz az én időmben ez még igen távol állt a kötelezőségtől. Láttam a belőle készült, a regényt hűen követő orosz sorozatot is. Véletlenül szúrtam ki, hogy a Vígszínház műsorán szerepel a darab. Nosza, vettem 5 jegyet a karzatra, a teljes családnak és a lányom egy osztálytársnőjének, hátha nagyobb kedvvel látnak majd neki a regénynek. 

Nehezen találtunk parkolót, épp csak, hogy beestünk a nézőtérre 7 előtt. A karzaton nem ültek sokan. Elfoglaltuk a helyünket és a nagy sietség után megpihenve próbáltunk ráhangolódni a ránk váró előadásra. Ekkor jelent meg a színen a vicces fiatalember. Jól öltözötten, öltönyben, nyakkendősen, a kezében egy jó nagy pereccel jelent meg a karzat lépcsőjén. Furcsán szögletes mozgására figyeltünk föl. Tétován álldogált, keresve a helyét, majd leült nem sokkal előttünk találomra egy üres székre (volt belőle választék). Már ment az előadás egy ideje, mikor észrevettük, hogy befejezte a perecevést és fészkelődve egyre lejjebb csúszik az ülésen.  Elaludt. Most már biztosra vettük, hogy részeg.

Újra jazz koncerten jártam...

Gondoltam újra megpróbálom, hiszen adódott egy lehetőség. Nem is akármilyen. Itt koncertezik Magyarországon egy amerikai jazz formáció. Soha vissza nem térő alkalom! Visszaemlékezve az egy évvel ezelőtti new york-i pozitív élményeimre (ami egyben a beavatásom is volt a jazz világába), bátran és bizakodva ültem be a koncertterem székébe.

A koncertterem pódiumára három zenész érkezett meg, a maga szokványos lazaságában. Vászon nadrág, kockás ing, kicsit kinyúlt, megnyűtt póló. Ez is része a jazz világának. Fura kontrasztot adott a koncertterem patinás épületének „súlya” és a zenészek öltözködési lazasága. Semmi lacafaca. Bejöttek, tapsvihar. Minden bevezető nélkül fogták magukat és bevezették a közönséget a jazz világába.

Belső én?

„Ez a baj ma a világgal: senki sem mondja ki, hogy valójában mit érez, inkább magunkban tartjuk. Szomorúak vagyunk, de nem sírunk; vidámak vagyunk, de nem táncolunk és nevetünk, sőt sokszor még csak el sem mosolyodunk. Mérgesek vagyunk, de nem üvöltünk; szeretünk valakit, de nem ölelünk. Miért? Mert valójában mind szégyenkezünk az érzéseink miatt, és ez a baj ma a világgal."/részlet Müller Péter írásából/

Csak a ki nem mondáson múlik vajon? Nekem szeretet-éhségem van. Arra vágyom, hogy álljon meg a világ körülöttem és én igazán, szívből, hangosan és látványosan szerethessek és szeressenek engem is - ha másképp nem megy, hát akkor itt és most ebben a rohanó, érzések nélküli világban. És ezt annyira szeretném, hogy már fáj, ha másért nem is – pedig volna okom rá számolatlan -, ezért aztán biztosan üvölteni tudnék.

Miért

A „miért” szó nyelvtani szempontból kérdőszó. Jelentését tekintve valaminek az okát firtatja. Értelmezésem szerint akkor használjuk, ha a másik mondandóját nem értjük teljesen és így akár a mondanivaló gyökeréig szeretnénk hatolni. Meg szeretnénk érteni a gondolkodását, az okokat, azt, hogy mi vezette a véleményhez tulajdonosát. A kisgyerekek pontosan így tanulnak tőlünk, amikor három évesen, minden második szavuk ez.

Naponta járok, kelek, tapasztalok. Sok olyan helyzetet látok és hallok, amit nem értek. Majdnem naponta merül fel bennem a kérdés; miért?

A porcelánboltos

Mi már csak így hívjuk. Amúgy az unokatesómról van szó; nagyon csinos, jó képességű, legalábbis ami a matematikát illeti. Ma már az egyetemen kutatótanár. Jó kis karrier, de a porcelánboltos státuszát máig sem adta fel. Azt hiszem nem tudta feladni.

Már gyereknek is kissé furcsa volt. Valahogy mindig rátapintott arra, hogy kinek mi a legérzékenyebb pontja és kímélet nélkül mondta ki hangosan azt, amit magunknak sem mertünk volna soha beismerni. „Gyerekszáj” mondták a felnőttek, és zavartan mosolyogtak. Belül persze, a legnegédesebb mosoly mögött is éktelen harag tombolt, s amint alkalom adódott az adós visszafizetett neki – ő persze nem értette. Sose szerette senki. Gyűlöltük, ahogy kimondta a puszta valót. És ő nem vette észre. Tényleg nem értette, hogy miért fordul el tőle mindenki, miért lesznek a gyerekek - felnőttek indokolatlanul ingerültek egy-egy megnyilvánulása után és miért bántják őt. Soha nem értette meg és nem is szerette őt senki annyira, hogy leüljön vele szemtől-szembe és elmagyarázza, hogy mi történik. Így nőtt fel, kirekesztve, magányosan, az igazság bajnokaként. Csupán csak a könyveit szerette, a tudományosakat, mert azok, amikben a puszta tényeken túl másról is szó esett érthetetlenek voltak a számára.

Szív szakad

Átlagos reggelre ébredtem. Álmosan botorkáltam a kávéfőző felé és a félhomályban a telefonom kijelzőjén folyamatosan villogott az "üzenetevan" kijelző. Éjszakára lehalkítom, hogy ne zavarjon ha valamelyik bulizó barátom rám dob egy üzenetet, hogy milyen jó a buli, vagy hasonlók. Megnéztem mi ez a forgalom kora reggel, ennyire nem szoktam népszerű lenni. 

Facebbok üzenetek a párizsi barátok és ismerősöktől, melyek szövege jól vannak élnek. Mi a fene? Valami baljós, jeges rémület kezdett elhatalmasodni rajtam. Ez nem lehet vicc. Ilyennel nem játszik az ember, hogy a barátját arról értesíti, hogy él! Az álom elillan, tudatosodik bennem, hogy ez sajnos nem egy soron következő "Ice backet challenge" vagy hasonló társai, hanem véresen komoly. Lázasan keresem a távkapcsolót, és megtalálom a BBC-n... és csak ülök a TV előtt és dermedten nézem a képsorokat...

Párizsból élőben 2.

Megtörtént ismét! Amiről azt hittem, hogy soha többé nem fog előfordulni, újra megtörtént. Itt, velünk. Pedig nem így indult!

Nagy izgalommal vártuk a hétvégét! Jönnek a barátaink! Felnőttek és gyerekek, akik eddig csak hallottak Párizsról, a csodavárosról. Gyerekek, akik már elég nagyok ahhoz, hogy felfogják, hogy minden város önmagában egy csoda, s ez, amit nem kis anyagi áldozat árán most meglátogatnak, az egyik cseresznye a habos torta legtetején. Na jó, nem pont így, de nagy volt a várakozás a látogatók és a vendéglátók oldaláról is. Terveztünk, javasoltunk, egyeztettünk, elvetettük, igazítottunk korhoz, nemhez, érdeklődési körhöz és az időjáráshoz. Izzottak a láthatatlan vezetékek. Aztán eljött a nagy nap és megérkeztek. Péntek volt meglepően szelíd őszi délután. A tervek szerint városozás, sétálás volt beütemezve, arra készültünk, hogy meglátogatjuk az Öreg Hölgyet és megcsodáljuk a csupafény esti toalettjét. De hát, ahogy ez általában lenni szokott, az első estére szépen kidolgozott tervünk kútba esett,

Az AJTÓ - November 17. a koraszülöttek világnapja.

Amit most olvashattok az egy korababa és anyukájának szívszorító története, aki tesz azért, hogy másoknak kevesebbet kelljen küszködnie az AJTÓVAL. 

Az én fiam is koraszülöttként érkezett erre a világra. Számomra megdöbbentő a közvélemény és a rendszer hozzáállása ezekhez a babákhoz és édesanyjukhoz. Ezeket az édesanyákat - történetük ismerete nélkül - megbélyegzik, és információ hiányában olyan meggondolatlan és sokszor hamis címkékkel látják el, amit szerintem a magyar média ahelyett, hogy megpróbálná megállítani, csak tovább erősít. 

Szavak nélkül!

Világ vége előtt kettővel

Világ vége előtt kettővel lakom. Forgalmas főút halad el alig háromszáz méterre a névtelen kis utcánktól. Szántó és egy kis erőcskének csúfolt akácos választ el tőle. Ez a csendes, akár eldugottnak is nevezhető zsákutca, a szántójával, a sajátbejáratú kis erdőcskéjével és a tizenegynéhány házával maga a béke szigete. Hihetetlen ennek a mini világnak a faunája is. Igen, igen a szokásos veréb, szarka, varjú és holló kombón túl van még néhány barázdabillegető és egy két rigó – ezek a szárnyas-tollasak. Van ezen kívül egér, vakond és valamelyik nap láttam nyulat is. 

Legalábbis azt hiszem, hogy nyúl volt.  Ebben nem lehetek egészen biztos, mert

Cicu hazatalál

Hideg volt. Csak erre emlékszem. Vagy inkább csak erre akarok emlékezni, semmire ami előtte volt. Se az embergyermekre, se a nagy emberekre, se a kezdeti jó érzésekre, a reményre, az ígéretekre, se a csalódásra, az értetlenségre, a kiabálásokra, az éhségre és a fájdalmakra. Semmire. Azt a nyitott ajtót, amin kimenekültem, és a hideget, ami az ott hagyott dermesztő légkörnél mégis elviselhetőbb volt, nem tudom elfelejteni. És a futást sem. Iszkoltam, menekültem bárhová, csak el innen. És fel is adtam, azt hiszem, szinte elhittem, hogy ennyi! Vége...

A hideggel együtt végtelen szomorúság járt át és akkor láttam meg őket. Azt a kecses hosszúhajút és a kedves göndörkést. Elsőre pont olyanok voltak, mint a felejteni vágyott nagyemberek, de mégis mások. Láttam köztük a vibrálást, aminek - azóta tudom -, az ő világukban szeretet a neve.

Apropó házi kedvenc!

Ha a gyermekünk azzal a kéréssel szembesít, hogy házi kedvencet akar, szülőként, két hibát követhetünk el. Azt, ha eltiltjuk és azt, ha bele egyezünk. Én nem is tudom hogy csinálom, de nekem sikerült belefutni mindkettőbe…

Számomra teljesen nyilvánvaló, hogy kizárólag olyan állatka jöhet szóba, amitől mi magunk sem félünk, nem irtózunk. Kisebbik lányom éveken át kígyót szeretett volna. Az volt a határozott elképzelése, hogy majd a szobájában tartja egy klassz terráriumban – aminek a berendezését legapróbb részletig meg is tervezte. Mint felelősség teljes szülő ezt kategorikusan elleneztem. Rendelkezési jogomnál fogva kizártam a lehetőséget. Persze, ebben egy cseppet sem játszott szerepet az én gyermekkori élményem, mikor

Családom és egyéb lakótársak

Napok óta finom istállószag lengi be a lakást. Nem orrfacsaró a bűz, de ahogyan belépek a lakásba, megcsapja az orromat a szag. Igen, tudom, hogy mitől van, de kemény leszek és nem! Nem takarítom ki az állatokat! Nem! Mindig megsajnálom a hörcsögöket és a malackákat és megcsinálom, de most iskolaszünet van, ráér a két kis gazdájuk, nem engedek a huszonegyből!

Pedig egyszerűbb lenne, ha magam látnék neki. Öt perc alatt túl vagyok az egészen, szépen, csendben. Amint a gyerekeimen a sor, mindig veszekedésbe torkollik a munka és a fél lakást fel kell takarítanom, akkora rumlit csinálnak. De most majd végighallgatom a balhét és kitakarítok utánuk, csak csinálják meg szépen!

Nagy dilemma volt, hogy

Az élet puzzle-darabjai

Utálom a puzzle játékokat. Türelmetlen vagyok, mert még egy játék, amiben valamilyen stratégiát kell kitalálnom ahhoz, hogy a játékot megfelelő összhangba hozzam saját magammal. Először a széleket kezdjem el gyűjteni, majd színek vagy alakzatok szerint? A darabokat elnézve gondolkodóba estem, és eszembe jutott egy életszagú, személyes hangvételű történet:

„Léptemben-jártamban sokáig nyomomban jártál. Együtt mentünk, és ahová Te léptél, én oda léptem, ahová én léptem, Te követted a nyomomat. Ahogy múltak az évek, először az egyik lábunk maradt le, aztán a másik.  Hiába léptünk vissza egyet-kettőt. Aztán már nem akartál az én nyomomba lépni. Egyszercsak elléptél jobbra, és én próbáltam utánad lépni. Továbbléptél még kettőt, de én nem tudtalak már követni. Megíjedtem. Beszéltem, de

Elment, elengedem én is...

Apám halott. Már sok-sok éve. Haragszom rá. Még élhetne és boldog lehetne. Láthatná az unokáit, láthatná, ahogy felnőnek. Örülhetne az életnek. Megbocsáthatnánk egymásnak.

Megbocsátanék. De nem tudok, még mindig nem. Dühös vagyok rá és magamra is. Felelősnek érzem magam, hiába tudom az eszemmel, hogy sohasem a gyerek felel a szülőért és hiába tudom, hogy nem tehetek a sorsáról. És ugyanez a mentegetőzés abban sem segít, hogy megbocsássak neki azért, amit ellenünk elkövetett. Hiába halott.

Hiába a temetőben gyújtott mécses, az elmormolt ima, hiába a búcsúlevél, amit nagy neheze megírtam, bár tudtam, nem olvashatja már. Csend és áhítat kívül, feszítő düh belül. Szentségtörés, képmutatás... De minden évben ott állok a sírnál, ahogyan mindenki ott áll elhunyt szerettei sírjánál, és gyertyát gyújtok. Ettől nem lesz könnyebb, ahogyan a múló évek sem segítenek.

Édes emlékeink

Amikor visszavonhatatlanul elröppen a nyár és már csalóka remény sem marad abból, hogy melegen kényeztető hosszú nappalok és rövidke felüdülést adó éjszakák visszatérnek, egyszer csak belopózik az elmúlás. Alkony felé érkezik, és olyan észrevétlenül telepszik le az ablak párkányára mint a köd. Először csupán annyit érzékelek, hogy valami más, valami megváltozott. A hangulat kicsit nyomottabb, eltöprengőbb, a csendek hosszabbak és viszhangtalanabbak lesznek. Ahogy a színek megkopnak, valakinek mindig eszébe jut, hogy felkapcsolja a lámpát. Az izzó takarékos, ezért felkapcsoláskor teljesen olyan, mint nagyon régen a sárga fényű petróleumlámpa… és meg is érkeztünk - a múltba.

A megérdemelt jutalom

Gyerekkoromban mindig szomorúan vettem tudomásul, hogy beköszöntött az ősz. Véget ért a nyári szabadság, a boldog barangolások ideje és jöttek a tantermi kötöttségek. Úgy éreztem, hogy mindig esik, hideg és sötét van.

Mára vagy az őszök lettek naposabbak, színesebbek, illatosabbak, vagy bennem változott valami. Egyre inkább érzem, amit drága Nagyikám mondott mindig: "Kislányom, az ősz nem az elmúlás időszaka, hanem a megérdemelt jutalomé, a betakarításé." Ő már csak tudta, földműves volt, igazi parasztasszony, a szó legnemesebb értelmében. Az évszakok körforgása szerint élt, tavasszal és nyáron keményen dolgozott, hogy aztán ősszel learathassa munkája gyümölcsét, télen pedig jutott idő az oly nagyon szeretett hímzésre és olvasásra is.

Majd ha itt a 98...

Nem is olyan régen a boltban elcsíptem egy beszélgetést:

"98 éves lesz. 17-ben született.

Édesem!!! És mit veszel neki?

Megmondom, de el ne szóld magad előtte!

Dehogy! Na, mondd már!

Máray válogatást. Nagyon fog örülni…"

Közben eltávolodtak, nem hallottam őket többet, de mosolyogva néztem utánuk, mert eszembe jutott az én mamám, aki szintén szép kort élt meg, 99 évet.  

De nem csak Mama jutott eszembe, hanem az is, hogy milyen irigylésre méltó az, ha valakit a 98. szülinapján Máray válogatással lepnek meg. Mert ezek szerint még mindig olvas. Még látja a betűket, felfogja az értelmüket, még gyönyörűségét leli a könyvekben. És nem utolsó sorban figyelmes rokonok és barátok veszik körül.

Szép dilemma

Szépkorúak
Nagy a dilemmám:
Soha sem hittem volna, hogy így fogom érezni magam.
Sokszor mondták: majd meglátod ötven után……!
De mit? No, én soha sem, hiszen azzal nem változik semmi. Vagy mégis?
Igen? Vagy mégsem?
No, de vajon hogyan lehetséges ez?
Felmerülnek eddig magától értetődő kérdések.

Hogyan tovább?
Vegyünk egy példát az életemből, a „szépkorúságomból”.
Szakmaiságom. Mindig úgy gondoltam, hogy életem végéig képzem majd magam, hiszen az
információk csak úgy dőlnek. Azonban megfogalmazódott  bennem a kérdés: mit csináljak az eddig
megszerzett tapasztalataimmal, ismereteimmel? És újból előtört belőlem, hogy „ezt már tudom", újat,
újabb kihívást szeretnék.

Fejünk felett a lék

Új lakba költöztünk. 

Igen, nekünk ez volt az első. Az első saját. 

És szerettük, minden apró hibájával együtt. Szerettük, mert a mienk volt. És majdnem olyan, mint ahogyan megálmodtuk. Volt benne több szoba – ilyet szerettünk volna és több szint – na jó, ez nem volt feltétel. Aztán voltak szép nagy ablakai, kicsit áteresztőek, de majd csak felújítjuk. És volt benne kandalló, mondjuk a begyújtási kísérletünkkor mind a két alkalommal beriasztott a füstjelző. Tűz az nem lett. Mindegy, jól néz ki és lakájos. Rámegy ugyan a gatyánk a törlesztő részletekre, de magunknak törlesztünk. És majd apránként szép lassan jön a többi is. És tényleg más érzés haza jönni. Olyan otthonosan énes érzés. Lazítós és örömteli.

Az igazi

Már lassan egy éve tart.
Tavaly októberben kezdtem el keresni az igazit. Eleinte csak  kacérkodtam a gondolattal, hogy mennyire jó lenne, ha megtalálnám és elkezdtem nyitott szemmel járni a városban. Láttam nagyot, kicsit, komfort nélkülit, aranyosat, lerobbantat és még sorolhatnám. Összegyűjtöttem a szempontokat is, hogy minek kell megfelelni az Álomlakásnak. Bejártam a kiszemelt kerületek szimpatikus részeit, és felvettem a kapcsolatot jó néhány ingatlan közvetítővel, mindenkinek elmondtam, hogy mit szeretnék, másfél szoba, világos, belvárosi lakást (kerület részek megjelölésével). Nem földszint, nem körfolyosós. De az igazit még mindig nem találtam meg.

Aztán a nyári szabi után erőteljesebben folytattam. Munka után minden nap, sőt hétvégén is, végig böngészem az összes hirdetést az ingatlanos portálokon. Hetente 5-6 lakást néztem meg átlagosan múlt hónapban, de ha fél évre visszanézek, akkor már a százat is megugrottam.

A(z) (z)űr, avagy miért nem leszek űrhajós?

Szeretem a világűrről szóló történeteket, legyenek kitaláltak vagy tudományosak. Imádom könyvben is, filmen is, az utóbbi esetben legfőképpen a látvány nyűgöz le. Egy fárasztó nap után vagy az állatokról szóló természetfilmek, vagy a világegyetemet bemutató tudományos művek (és esetleg egy pohár sör, bor vagy pálinka) tökéletesen ki tud kapcsolni. Ezen túl persze egyszerűen érdekel, hogy mi van még a Földön kívül, kik élnek még a világegyetemben, vannak-e párhuzamos univerzumok, és mi lesz, ha a fekete lyukak egyesülnek. Ez utóbbira már megvan a válasz: 1 (és utána egymillió nulla) év múlva az összes fekete lyuk egy nagy fekete lyukká áll össze, ebbe beleesik minden más, majd felrobban – ez lesz a világegyetemünk vége. Nem túl megnyugtató...

Domb ház

Új őrület, irányzat hódit az építőiparban és építkezők körében. Zöld házakat, domb házakat, öko házakat építenek maguknak a tehetősek. Vagy ez nem csak pénzkérdés?

Nekem is volt egy álmom, igazából eredetileg nem is az enyém, hanem az akkori páromé volt, amit én is magaménak éreztem. Az volt az álmunk, hogy ha egyszer sok pénzünk lesz, építünk magunknak egy földházat. Olyan házikót álmodtunk, amely egy domboldalba épül, a fény felülről áramlik be az üvegtetőn, illetve arról az oldalról, amelyik nem a domboldalba ékelődik. Az egész házat a földbe süllyesztve képzeltük el, nyáron kihasználva a föld hűvösségét, télen pedig a melegét. Álmodoztunk még napelemekről és szélmalmokról, amik alternatív energiával látnak el minket, kímélve a környezetet. 

Bögre

Van egy bögrém. A (nagybetűvel) szerelmemtől kaptam majd 10 évvel ezelőtt, ő festette, hogy velem legyen mindig – akkor is, ha máshol vagyok, nélküle. Bevittem a munkahelyemre. Azóta már az ötödik munkahelyi asztalon nézzük egymást egész nap.

Akkor még nem így nézett ki. Gyönyörű, teljes, kerek, napsárga mezőben a szerelem-szenvedély vörös áramlatai, örvényei, s a közepén a piros pont - talán a „Vous et ici” („Ön itt áll”) vagy a szerelmünk vérszerződésének vércseppje, a pecsét.

Sokszor emeltem a szájamhoz, ittam az élet vizét belőle, melengette közben kezemet – lelkemet – szívemet - benne a tea. Összenőttünk, nélküle üres a tér mellettem. Óvatosan mosogattam, tisztogattam, nehogy elhalványuljon, eltűnjön a napsütés róla.

Az utolsó hóhér

Fernand Meysonnier (1931-2008) volt Franciaország utolsó hóhéra, aki több mint kétszáz alkalommal segédkezett halálos ítélet végrehajtásánál. Fernand Meysonnier 21 évig működtette a nyaktilót a franciák által megszállt Algériában.

Hátborzongató még belegondolni is, hogy valakinek ez a hivatása, ehhez ért a legjobban, ez a mestersége. Elképzelem, hogy a reggeli kávé után kényelmesen becammog a munkahelyére, kiélesíti a guillotine pengéjét, majd lecsap néhány fejet. Mi lehet az indíttatás ahhoz, hogy valaki hóhérnak szegődjön?

Vajon Fernand Meysonnier halálával végképp kihalt ez a szakma? Vagy a mai kornak is megvannak a maga „hóhérai”? 

Ha kicsit elmerengünk ezen a kérdésen, kik lennének azok? Talán a sintér? Vagy a behajtó? Netán a felszámolást, kilakoltatást végzők? Vagy az abortuszt és halálbüntetést végrehajtó orvosok? Szerintetek kik a jelen „hóhérai”?

lejegyezte: sziluett



kép forrása: az internet