Szerelemre vágyni...
Állandó érzés ez bennünk? Vagy időnként
valóban csak a hormonjaink játszanak velünk? Vagy esetleg ez már a TAVASZ? Mert
itt van, közeledik, érzem ahogy beleszippantok a levegőbe, érzem a bőrömön, a
zsigereimben.
Már nem bámulom a felhőket az imádott hóesésre várva, most már a
játékos bárányokat látom, ha feltekintek. Kinyílt a hóvirág, sárgában és
lilában pompáznak a krókuszok. Ők is érzik a tavaszt, és nekik már nincs
visszaút, új élet kezdődött. Új élet... Én is vágyom az újra.
De nem! Valójában
nem valami mást szeretnék, hiszen most olyan boldog vagyok. Hallja mindenki? És
ugye látszik is? Csak nyílani szeretnék, virágozni, pompázni, mint a kis
krókuszok a kertben. Vágyom a tavaszt. Amikor a szürke télikabáttal együtt
ledobom a gátlásaimat, amikor még nem érdekelnek a télen felszedett plusz
kilók, amikor a természethez hasonlóan néhány napig én is szépnek, erősnek és
bármire képesnek érzem magam. Ilyenkor futni szeretnék az utcákon, hiszen olyan
könnyed minden, szinte lebegek a föld felett, beszívom a tavasz illatát,
miközben hosszú, derékig érő hajam játékosan repked körülöttem.
Azon gondolkozom, hogyan tudom majd átmenekíteni azt az
érzést a nyárba, hogy maradjon belőle őszre és télre is. Vagy erre nincs is
szükség? Hiszen akkor elveszítené a varázsát.
De nincs is már idő gondolkodni, távolról hallom egy
széncinege jellegzetes énekét: nyitnikék, nyitnikék... Jelzi, hogy tényleg itt
van, nem kell már sokáig várni rá, valószínűleg már a hajam sem fog megnőni
a derekamig addigra.
lejegyezte: felhőjegyzet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése