2016. december 5., hétfő

Adventi töprengős - 2


Már megírtuk, függünk a rendszertől. Azt is megírtuk már, függünk a hálózattól. És igen, függés van. Mi lenne, ha mindez nem lenne? Mi lenne, ha nem lenne megtartó rendszer. Mi lenne, ha nem lenne csak az egyéni törvény és az egyéni tartás? Ha csak az lenne, amit személyesen meg tudunk tenni, el tudunk érni, el tudunk mondani?
Lehet, hogy akkor nem jutnánk, vagy egyáltalán nem is mennénk ilyen messzire. Mert nehéz megmondani, hogy mi volt előbb a tyúk vagy a tojás – azaz, hogy előbb távolodtunk el egymástól és hoztuk a rendszert, a szabályokat és az eszközöket, hogy segítsenek kapcsolatot tartani? Vagy előbb voltak a lehetőségek és így engedhettük meg magunknak a nagyobb szabadságot – ha távolságban rejlik egyáltalán szabadság -?.
Mert képzeljük - és tudom, hogy szörnyű még bele gondolni is -, de kísérlet kedvéért képzeljük el, hogy aki igazán fontos nekünk, az elérhető távolságban van és ott is marad, hogy legalább napjában egyszer hozzá tudunk érni és el tudjuk mondani neki, hogy milyen fontos. Igen! Szóval, érintéssel és tekintettel oda tudjuk tenni elé, hogy törődünk, hogy érdekel és hogy része az életünknek. Vagy fordítsuk meg az egészet, és képzeljük el azt, hogy mindez előttünk, nekünk és értünk történik, hogy oda ér hozzánk a jószó, a fontos érintés és a szívünkig érő tekintet.
Nem lenne csodálatos? Lehet, hogy nem futna be félszáz vagy félezer szülinapi jókívánság évente egyszer, mint most, amikor az arckönyv mindenkinek elmondja, hogy na most! most mond el neki, hogy fontos számodra; de ami befutna az élő lenne, őszinte és kézzelfogható. Szerintem akkor nem vágynánk el ennyire. Nem kellene akkor világokat átszelnünk vagy az szebbik énünket közszemlére tennünk azért, hogy bebizonyítsuk önmagunk számára, hogy fontosak, értékesek és szerethetőek vagyunk.
Elég lenne reggel felébredni és megölelni vagy csak teljes szívből rámosolyogni azokat, akiket szeretünk. Mindenkit! Mert függünk. És nem a rendszertől, nem csak a hálózattól, a szeretettől és a „másik” erőt adó ránk figyelő tekintetétől függünk. Tegyünk róla, hogy érezhessük és éreztessük mi is. mert így lehet örömmel kitölteni a világot. A mi világunkat.
lejegyezte: ebarátnőm
a kép CCC forrás stocksnap.io

2016. december 2., péntek

Reklám ajánló


A reklámok nagyon érdekelnek engem. Az, hogy milyenek a karácsonyi reklámok. Hogyan és mennyire mások, mint a médiabumm előttiek. Mert mások. Vajon mi változtunk vagy a világ?

De eltérültem. Eltérített a gondolat, hogy mire használjuk a reklámfilmeket. Magának a műfajnak tudománya van és szakemberei, aki a küszöb alatti és feletti üzeneteket is a legapróbb részletekig bekódolják, s így ezek az apró filmecskék igazi trójai falóként működnek. Nagyon gyorsan bebújnak a tudatunkba – az elmélet szerint az is mindegy, hogy a szimpátia vagy az ellenszenv miatt ragadnak meg, lényeg az, hogy foglalkoztassanak – és elkezdik áldásos vagy áldatlan tevékenységüket. Eladnak leginkább. Erre használjuk őket. Itt jön az én nagy kérdésem, hogy ma, a negyedik ipari forradalom hajnalán, az erősen jólétre hajazó társadalmunkban mit akarunk eladni a médiafogyasztóknak.

Azt látom, hogy egyre kevésbé porszívót! Életérzést igen, álmokat és vágyakat továbbra is. Örömmel látom, hogy egyre gyakrabban van egy második vonal is. Ami a nagy kérdésekre hívja fel a figyelmet. Mert akár elfogadjuk akár nem, vélemény és érték formáló hatásuk van ezeknek a képi és hang szösszeneteknek, amit a szociális média felerősít.

Éljünk vele, kapcsolódjunk hozzájuk és tegyük így is jobbá a helyet ahol élünk.



Boldog ajándékozást!

Lejegyezte egy kedves vendégünk


Ihlet innen:


és innen

a kép CCC: https://stocksnap.io/photo/FTO7C8CFC6

2016. november 30., szerda

Pékség mesék - Van az a rettenet...

Családon belüli erőszak… képek a híradásokból: síró, arcukat nem vállaló nők, családok… Nekem erről a szóról mindig ez a rettenet ugrik be elsőre. 

Most pedig itt áll előttem, a pékség pultjának másik oldalán egy ember, akinek kezén, nyakán hegek bizonyítják, hogy a hír igaz. Van ilyen. Ő még a szerencsésebbek közé tartozik, túlélte. Állítása szerint, a felesége még mindig nagyon rossz állapotban van, pedig több éve már annak, hogy megtörtént a szörnyűség. S a látható sebhelyek a kisebbik baj, hiszen azok már szinte teljesen begyógyultak.

Mindig szépen indulnak ezek a történetek is. Lánykájuk egy és édes. Felnőtt, kirepült a családi fészekből. Párt választott: elsőre az igazit. Szerelem, boldogság, összeköltözés, majd jött a tündéri gyermek, az unoka. Aztán valami történt, ami rejtve maradt sokak számára: – „Hiszen olyan jóravaló, csendes, kedves fiatalember volt.” -  Igen, az volt. A vevőm lánya egyszer csak nem bírta tovább, elköltözött. Haza cuccolt a szülőkhöz, a gyermekkel együtt, ők pedig nem kérdeztek. Eközben a férj minden mozdíthatót eladott a közös lakásból. Amit nem tudott elkótyavetyélni, azt egyszerűen tönkre tette. Így járt a kisgyermek babakocsija, kiságya, az ott hagyott játék. Hogy mi okból? Rejtély. Majd jött a válás, azzal együtt pedig a gyermekelhelyezés. Ekkor a „jóravaló fiatalemberrel” ismét fordult a világ, már nem csak az ingóságokban akart kárt okozni, elhatározta: kiírtja a családot! … és elindult a mit sem sejtő nagyszülőkhöz, hogy ott, berontva az ajtón késsel kezdje kaszabolni a nagymamát, a nagypapát.  Nem érdekelte semmi, el akart jutni a volt feleségig, gyermekéig - az idős házaspár lányához és unokájához. Ezt nem engedhették, ki kellett tartani. Ma sem tudják mennyi idő alatt történt ez a szörnyűség: másodpercek? percek? - óráknak tűntek akkor. Talán a sok vér látványától, vagy a rettenetes kiabálástól a fiatalember feleszmélt és abbahagyta a kaszabolást. Ami utána történt a szinte rutinszerű volt: rendőrség, mentő, kórház, tárgyalás. Majd az ítélet: tíz év. Csak tíz év az elítéltnek! Nekik pedig hosszan tartó kórház, folyamatos gyógyellátás és megcsonkított élet. De legalább a lányuknak és a kicsinek nem esett bántódása. Legalábbis az a kés nem ért el hozzájuk. Négy év telt el azóta. Az őrjöngő volt férj már be is adta a fellebbezését: enyhítést kért, hiszen nem halt meg senki. Még nincs döntés ez ügyben.

Itt áll velem szemben egy mosolygós vevő, aki minden nap jön a pékáruért, és borzalmas sebeket visel a testén… Érzem, hogy ezek a sebek sokkal elviselhetőbbek, mint azok, amelyeket láthatatlanok, de ott van a hangjában és a tekintetében. Ki tudja  begyógyulnak-e valaha… 

Mi gyógyítja a rettenetet?


lejegyezte: Tintaflinta

2016. november 28., hétfő

Adventi töprengős I.



Mit ajándékozzunk?

Kedvesnek lenni menő - írogatjuk már egy ideje itt a Gubancon. Megy a kampány a közmédiában is, hogyasszongyahogy: „Jónak lenni jó!”! Jön a szeretet ünnepe és mindenki szeret mindenkit! Legalábbis igyekszik. Felfigyelünk a bajban lévőkre, figyelünk a szeretteinkre. Felhívjuk azt, aki távol van és megöleljük azt, aki közel. Ajándékozunk és adakozunk. Füstölöghetnék, hogy miért csak most és miért nem egész évben, vagy hálálkodhatnék, hogy legalább most, de tényleg! És igen, mind a két érzés itt motoszkál bennem – szerintem jogosan -, de van valami, ami még ezeknél is jobban foglalkoztat. 
Hogy vajon kedvesek vagyunk-e a világgal, a mi világunkkal?

Miért van az, hogy amit már a mienk, abból legfeljebb a rászorulóknak csinálunk adomány-ajándékot? Miért van az, hogy a szeretteinknek leginkább veszünk valami újat? Én még emlékszem azokra az időkre, amikor nagy dolog, igazi ajándék volt valami újhoz jutni a boltból. De szerintem régen elmúltak már azok az idők, amikor nagyon vágytunk valamire és nem szereztük meg magunknak azonnal. Igen, ebben a pörgős jólléti világban az emberek többsége (és persze, az etológusoknak is igazuk van: minden állat) azonnali kielégülésre törekszik! Adjad Uramisten, de most mindjárt!

Hogy lehet így varázslatosat ajándékozni, ha már minden meg van, amit a szem-szájunk kíván?

Hol vannak a régi jó kis aaanyiraszeretnék érzések, az elképzelés, az álmodozás, a vágyakozás? Sehol. Meglátom-megveszem! Ha ma nem, akkor holnap, de a következő hónap elején biztosan! Jobb lett tőle a világ, a mi világunk? Nem hiszem! Két szempontból sem: egyrészt oda a csodavárás, oda a varázslat, másrészt túlfogyasztunk! Nem hiszitek? Nézzetek körül! Otthon! A konyhában, a gardróbban, az előszobában, a hálóban, a nappaliban, a padláson, a pincében vagy a garázsban. Telis-tele vagyunk egyszer megkívánt s azóta is tárolt cuccokkal. ami másnak attól még lehet öröm, mert nekünk már nem az!
Így jutottam oda, hogy mi lenne, ha ezeket ajándékoznánk oda a kedveseknek ilyenkor? Lehet, hogy nekik bejön, ha csak egy kis időre is! Kicsit visszaesne a „gazdasági sikermutató” és a kereskedelmi forgalom meg ez a fogyasztás őrület, de tisztulna a környezetünk és magunkból adnánk egy darabot tovább. Persze szeretettel és figyelemmel! Annak, akiről tudjuk, hogy örülne neki! Lehet ennél jobbat?

Tudom, hogy van, aki vitatkozik ezzel! Tessék! Állok elébe :-)
Boldog ajándékozást! És legyünk kedvesek, mert kedvesnek lenni menő!

lejegyezte: ebarátnőm

2016. november 25., péntek

Színdarab ajánló: Amerikai bölény



Három kisstílű, észben és világos gondolkodásban hiányt szenvedő pancser (a régiségkereskedő, a segédje, és egy barátja) betörést tervez, hogy megszerezzen egy ötcentes érmét, aminek a hátoldalán egy amerikai bölény van. Az érme vélhetően sokat ér, hiszen 90 dollárért vette meg egy gyűjtő a régiségkereskedőtől (akinek fogalma sincs róla, hogy mi milyen értékkel bír a boltjában). Így jó ötletnek tűnik visszalopni azt. Miközben a betörést tervezik, sokat megtudhatunk az egymáshoz fűződő kapcsolataikról, a barátaikról, a sikertelenségükről, a kártyázás közbeni csalásokról, arról, hogy a kereskedő szinte apaként szereti a segédjét, aki a maga suta módján

2016. november 23., szerda

A Csőlakó, a Morcos meg a többiek

Nagyon hangos nyár volt. Felújították a főutcát, felszedték a macskaköveket, hogy új, modernebb aszfaltos út vegye át a helyét. Hatalmas betoncsövek feküdtek a járda mellett. Az egyik házbéli lánnyal és egy ismeretlennel az egyik csőben ülve moziztunk. Egymásnak soroltuk, hogy éppen mit látunk a képzeletbeli vásznon. Az ismeretlen egy korombéli lány volt, aki az apukáját kísérte a férfifodrászatba. Míg aput nyírták, kinn játszott velünk, hogy ne unatkozzon. Nagyszerűen éreztük magunkat, az idő mesebeli, kacagással teli mézes fuvallattal vett körbe minket. Azon év szeptemberében elsős kisiskolásként lehuppantam egy másik lánnyal egyszerre az iskolapadba. Csak akkor néztünk össze, hogy ki mellé is telepedtünk le. A mozis lány volt, csőlakó-társam,

2016. november 21., hétfő

A brifkó

Tíz évvel ezelőtt találtam rá az irodám mosdójában egy hétköznap reggel. A tartalma vastag volt: két horvátországi családi nyaralás futotta volna belőle a szokott helyünkön. A kísértés nem tartott sokáig, mert egyrészt szeretek jót cselekedni, másrészt nyugodt alvással tölteni az éjszakáimat. Meg sem vártam, míg jelentkeznek érte, biztosan tudtam a tulajdonosa kilétét. Csak ő volt ott aznap reggel, és a pénz mellett lévő névjegykártyák mind ugyanahhoz a városhoz kötődtek, ahonnan az úr érkezett. Sikerült elérnem a titkárnőjét telefonon, aki végtelenül hálás volt, később vissza is csörgött, hogy ki voltam én név szerint. Ezt a hívást már a délutános kolléganőm fogadta, akivel azt is közölték, hogy az illető úr nagyon hálás lesz. Hát nem volt. Titkon arról ábrándoztam, hogy