2017. június 23., péntek

A kisgyerekek ezt is tudják


Egy ideje figyelem már, hogy a picik és az idős emberek között van valami különleges kötelék.
Az öcsém és köztem nagy a korkülönbség, már majdnem felnőtt voltam, amikor született. Három éves lehetett, amikor elvittük magunkkal vásárolni. Volt egy igen öreg nénike a boltban, teljesen kétrét görnyedve, egy botra támaszkodva próbált haladni. Öcsi hirtelen elengedte a kezem, és megfogta a néni kezét. A néni először meglepődött, majd elmosolyodott. Egyikük sem szólt egy szót sem, csak lassan haladtak. A búcsúzás is csak annyi volt, hogy összevillant a tekintetük.
A lányunk is nagyon szerette az öregeket. Az óvodájából lehetett ebédet rendelni. Volt egy 85 év körüli bácsi, aki élt a lehetőséggel, és minden délben megjelent az ételhordójával. A lányunk, ha kinn voltak az udvaron és észrevette, otthagyta a játékot, elvette tőle az ételhordót, kézen fogta és elkísérte a konyhára.

Egyszer nálunk volt Dédimami egy pár napra. A gyerek akkor múlt kettő, Dédi pedig 84. A pici lányom egész nap vigyázott rá, kísérgette, adta a kezébe a botot, kérdezgette, hogy kér-e inni, enni. A kendőjét persze lenyúlta, és egész nap a fején hordozta.
Úgy esett, hogy kettesben is hagytuk őket, mert elmentünk vásárolni. Mondtuk a gyereknek, hogy vigyázzon Dédire. Amikor este telefonált a keresztanyja, boldogan mesélte neki, hogy ki van nálunk, és ragyogó arccal mondta, hogy "...és képzeld el, ma én voltam a Dédimama felelős!"

Abban az időben, ha megkérdezte tőle valaki, hogy És mi leszel, ha nagy leszel?, a lányom jövőképe az volt, hogy "öreg néni pálcikával" (értsd bottal).
Történt egyszer, hogy vásárolni mentem. Látom a parkolóban, hogy egy két-három év körüli kislány faképnél hagyja az anyukáját, odaszalad a bolt előtt álldogáló hajléktalan emberhez, és megfogja a két kezét. Az ember korát még megsaccolni sem tudom, de nagyon öregnek és fáradtnak látszott. Csak állt a kislány az idősnek tűnő férfi előtt, nézett fel rá sugárzó mosollyal, és ők sem beszéltek. Anyuka kétségbeesése nyilvánvaló volt, és - bár szégyellem magam érte -, az első gondolatom nekem is az volt, hogy remélem van nála kézfertőtlenítő. Amikor melléjük értem, akkor láttam meg az idős férfi arcát, amelyen egy fénylő könnycsepp húzott csíkot. Milyen szomorú, hogy van aki számára már az is megható, ha ember számba veszik.
A kisgyerekek tudnak valamit. Valamikor mi is tudtunk valamit...
lejegyezte egy kedves vendégünk, Papp Krisztina
a kép pexels.com

2017. június 21., szerda

A lépcsőház


Már az utcafronti kapu is olyan ijesztő! Igazi nagy, századfordulós, belvárosi porta. A kilincset is alig érem fel. És ez nem volt másképp ötvenkét évvel ezelőtt sem; - nem nőttem egy centi sem azóta – gondoltam és a rossz érzések ellenére valami mosolyféle bukkant fel itt, belül.


De ez a mosoly csak felszínes volt, szinte kínos vigyor, mert a rossz érzéseim nem akartak visszakozni. Meg volt rá az okom. Temetésről jöttünk éppen. Meghalt a mama. Nem, nem az én anyám, az anyósom volt éveken keresztül, de már egy jó ideje ex-, és nem is szerettem igazán... Elváltunk a férjemmel, én a mamával sem tartottam a kapcsolatot.


A hely akkor is követelte a magáét. Nekem ez volt az első. Ez volt az első belvárosi kapu, amin egy férfival az oldalamon mentem be. Ez volt az első család, ahol hajadonként és menyasszonyra lévendőként mutattak be és ez volt az első  lépcsőház, amit szinte kitöltöttem a reményeimmel és rettegésemmel, mert az ajtaját szüzen létem át – de csak befelé, kifele menyasszony voltam és a legkevésbé sem szűz.

  

És most ismét itt állok a lépcsőházban és esküdni mernék, hogy semmi nem változott. Itt valahogy megállt az idő. Ugyanazok a kopott lépcsők, a cirádás, kicsit poros vaskorlát, a kanyarok nagypolgári íve és a falakon kiütköző nedvességfoltok. Semmi, de semmi változás. Mintha a sarkokban is ugyanazok az unatkozó pókok szőnék ragacsos hálójukat. Igen, a lelkem legmélyebb zugában ugyanúgy megtalálom az érzéseket is. A visszafojtott izgalmat, a kíváncsiságot, a vágyat és a félelmet. Ahogy becsukódott mögöttünk a kapu, ahogy befordultunk az üvegajtón, ahogy nekivágtunk az első lépcsőfokoknak, ahogy húzott maga után kézen fogva, ahogy elfogyott a levegőm a harmadik kanyarban, a korlát tapintása, a fények játéka, a kulcs a zárban és ezek az idegen zajok, illatok, fénytöredékek egészen másnap reggelig. Féltem. Most is elevenen él bennem, hogy mennyire meg voltam rémülve. Hogy mi lesz?
És mi lett? Semmi. Három boldognak hitt év, egy gyerek, négy nagyon boldogtalan év. Aztán a válási herce-hurca annak minden kínjával. Majd a megszokás, az elidegenedés, a "másélet".



És itt vagyok ismét. Egy emberöltő. Sőt, leélt életek. Eget-rengetőnek hitt pillanatok, és tovaszállt remények.



Hová lettek? Hová leszünk?



lejegyezte egy kedves vendégünk

kép: pexels.com

2017. június 19., hétfő

Kisporos


Fülledt nyári délután. Park. Kissé elhanyagolt, kicsit ápolatlan. Amolyan ottfelejtett. Egyik sarkába valaki odavarázsolt egy újdonatúj csili-vili játszóteret. Kizárólag kicsiknek. Csupa fa és fém és védőburkolat. Szín és forma orgia. Igazán csinos. A kiskerítésen belül túlaggódó szülők és botladozó csöppségek. Kacagás és sírás, minden van itt, de leginkább egymásmelletti élet. Legfeljebb egy két nőcés „háténhogymegjártam” hallatszik, a két tiltás között (ne olyan magasra, ne olyan gyorsan, ne olyan lassan, ne bántsd, ne húzd, ne told, ne gyűjtsd, ne szord – végeérhetetlenül…), de sok felnőtt inkább a kütyüjét bütyköli (ha teheti).

Odébb leharcolt focipálya. Agyon használt kapuk, lerongyolódott védőháló és szálló por. Mert hiába a lepukkant állapot, a grund nem üress.

2017. június 17., szombat

Jónak lenni továbbra is!


Ma kora délután történt a Közvágóhídon:


A kisfiammal az 1-es villamoshoz igyekeztünk. Már a Rákóczi híd lábánál voltunk, amikor egy férfira lettem figyelmes, aki kétrét görnyedve "állt" az úttesttől nagyjából másfél méterre. Láthatóan nem volt jól.

Rengetegen elmentek mellette. A legtöbb elhaladónak elsiklott mellette a tekintete, többen ránéztek, majd elkapták a pillantásukat, néhányan pedig hosszabban végigmérték. Először én is továbbmentem: „Valaki majd megpróbál segíteni neki… Miért pont én állnék meg babakocsit tolva...” Úgy három métert haladtam, aztán lelassítottam, megálltam, visszafordultam. Fél percig figyeltem az emberek

2017. június 14., szerda

Rigófütty


Csend. Éjjel kettő vagy fél három. Mindjárt itt a hajnal. Már nem kell sokat várni a reggelre, és akkor indul a verkli. Akkor már nem kell a gondolatokkal küszködni. Tenni kell, vinni kell, hozni kell. A kezek feladata a gondolatáramot meg tudja fékezni. Valahogy eldugaszolja azt a csúszdát, amin megállás nélkül áramlanak lefele. Csak ez az őrületes csend ne volna. Talán mégiscsak jobb lenne valami nagyon forgalmas helyen lakni, vagy mondjuk a buli negyedben. Legalább a buszok járnának erre vagy a hajnali traktorok. Azt se bánná, ha a tűsarkú cipők bizonytalan kopogásán, a vidám kacajon és borízű gurgulázáson lehetne jókat bosszankodni. És nem lenne ez az üres csend. Talán egy kis hang lefékezné ezt az eszement gondolat-ringispilt.

És akkor megérkezett. Az első hajnali rigófütty.

2017. június 12., hétfő

Pillangóhatás




Szép elnevezés.
De nagyon-nagyon veszélyes folyamat. Egészen egyszerűre fogva az  apró, és látszólag jelentéktelen események világrengető hatását nevezik így tudományos körökben. Tele van az életünk vele. A magánéletünk is. Elejtünk egy szót, teszünk egy mozdulatot, valakin felejtjük a pillantásunkat vagy megveszünk egy könyvet a boltban.
Látszólag semmi különös; egyszerű, apró hétköznapi esemény. A következmények beláthatatlanok. Elindul egy változás. Néha észre sem vesszük, hogy a két esemény  között összefüggés van – és látszólag nincs is –, de ha elkezdjük firtatni, az út egyenes.
Bárcsak tudnánk előre,

2017. május 31., szerda

Lappangó kórság



Az egészség egy megfoghatatlan valami, igencsak tág fogalom és amíg van, addig nem is igen foglalkozunk vele. Tisztelet a tudatos kivételeknek. 
Magam körül azonban azt látom, hogy nagyon sokan küzdenek kisebb, nagyobb nyavalyákkal. Nemrégiben derült ki, hogy nekem is van egy lappangó, autoimmun betegségem, ami nem gyógyítható. Pedig én egészségesnek éreztem (érzem) magam. Semmilyen jel nem mutatkozott, csak annyi, hogy a normálisnak mondható mértéknél jobban hullott a hajam. Semmi más nem utalt arra, hogy baj van. Próbálkoztam mindennel: hajregeneráló kúrák, gyógynövényes samponok, hajhullás elleni szérumok, meg ami csak eszembe jutott. De nem segített semmi sem. Aztán olyan mértéket öltött a hajhullás, hogy a fodrászom már nem volt hajlandó befesteni a maradékot. Kivizsgálást tanácsolt, amit akkor én már el is kezdtem, mert magam is sejtettem, hogy valami lehet a háttérben.