2017. február 17., péntek

Madárka - ajánló


Mikor nekiindultunk az útnak - a múlt évszázad 80-as éveinek legeslegvégén - egy soproni moziba, csak annyit tudtunk a filmről, hogy Peter Gabriel írta a zenéjét. „Biztos jó lesz!”- gondoltuk, de ennél ez a film sokkal több volt. Amit a vásznon láttunk, az folyamatosan elszomorított, megnevettetett, földbe döngölt, felemelt. Volt benne humor és szomorúság, fájdalom és öröm, valóság és álom, háború és béke. Olyan volt, mint maga az ÉLET, némi őrültséggel spékelve. Alan Parker 1984-es filmjéről van szó, amely a következő évben megnyerte Cannes-ban a Zsűri Nagydíját. Az akkor még nagyon fiatal Matthew Modine és Nicolas Cage zseniális játékát nagyszerű képek kísérték, és Peter Gabriel zenéje szinte röpítette a nézőt, hogy még könnyebben azonosulhasson az egyik főszereplő fiú, Madárka vágyával, a repüléssel.

Először a filmet láttam, csak utána olvastam a könyvet – szokásomtól eltérően. A film annyira eltalált volt, hogy jobban tetszett, mint a könyv – szokásomtól eltérően.

De semmi esetre sem akarom kicsinyíteni William Wharton 1978-as regényét. A film hatására elolvastam szinte rögtön. Nagyon mély és elgondolkodtató regény, ugyanazokkal az elemekkel, melyeket a filmnél is említettem. Csak egy dolog miatt került második helyre a film mögött: egy részében olyan hosszan és behatóan tárgyalta Madárka elmélyülését a madarak életének tanulmányozásában, hogy az egy ornitológust valószínűleg boldoggá tett volna, nekem kissé unalmasra sikeredett. És, hogy igazságos legyek, azt is meg kell említenem viszont, hogy volt benne egy olyan jelenet (mely a filmből kimaradt), ami miatt el kellett hagynom egy vasúti fülkét, ahol az összes egyetemista aludt körülöttem, a vizsga időszak végére érve. Féltem ugyanis, hogy felébresztem őket a nevetésemmel. Végre a folyosón kedvemre kacaghattam hangosan. Ez az emlék még oly sok év távlatából is kísér, akárcsak a könyvbéli kisgyermekek téli jelenete a fagyott sínek mellett, ami ekkora vidámságot váltott ki akkor nálam.

Egyszóval a Madárka olyan könyv, amit legalább egyszer az életben olvasni kell, és a Madárka olyan film, amit legalább egyszer az életben látni kell.

„Akinek szíve van, annak szárnyakat ad.”


 Lejegyezte: Vica

2017. február 15., szerda

Varjak

Szeretem az állatokat. Mindet! A szépet, a csúnyát, a mérgeset, a vadat, a kártevőt, a hasznosat. Hiszek benne, hogy mindnek helye van a bolygónkon, ők (is) teszik széppé a világunkat. 

Emlékszem, amikor még gyerek voltam, és sétáltattam a vizslámat délutánonként, a földek mindig tele voltak varjakkal. Sosem rajongtam ezekért a madarakért, távolról csúnyának láttam őket, a károgásuk sem fület gyönyörködtető élmény. 

Egyszer a kutyasétáltatás alkalmával találtunk egy varjút a földön, valószínűleg meglőhették. Közelebbről megnéztük a barátnőmmel – aki elkísért a sétára – és akkor vettem észre, hogy milyen gyönyörű a tollazata. Kékesfekete, csodásan fényes,

2017. február 13., hétfő

A szotyi - avagy annak még...!




Napközben felfigyeltem egy furcsa zajra, rendszeres időközönként potyogott valami az ablakpárkányomra.

Tudom, hogy mezei poloska invázió volt (még mindig naponta egy-kettőt kidobok az ablakon a lakásból), de azért reméltem, hogy nem egy bosszúszomjas kamikáze mezei poloska hadsereg ostromolja meglehetősen gyatra célérzékkel a résnyire nyitott ablakomat.
Kinéztem az ablakpárkányra, és elképedve láttam, hogy tele van szotyizva.
Baromira felidegesített, hogy egy akkora paraszt lakik fölöttem, aki arra sem képes - ha már bunkó módjára teleszotyizza az utcát, ahelyett, hogy a kukába dobná -, hogy akkorát köpjön, hogy ne az alatta lakó ablakpárkányára

2017. február 10., péntek

Téli mese - filmajánló



Téli mese (Mark Helprin, könyv: 1983, film: 2014)

„Nem mese az gyermek…”

A könyvet imádtam 30 éve. Hogy ebből filmet lehetne csinálni, azt nem gondoltam volna. Karácsonykor nagyjából láttam a filmet a TV-ben, aztán még kétszer néztem meg, és harmadjára állt össze a kép. Akkor sikerült minden mondatnak, a történet bizonyos szálainak elérnie az agyamhoz vagy a szívemhez. És ez nem a rendező hibája, a filmben időnként finoman, halkan vannak elrejtve vagy megmutatva kérdések, válaszok.

Az élet ilyen. Csak azt sajnos (?) nem nézhetjük meg háromszor, hogy összeálljon a kép teljesen.
Mark Helprin ezt írja: „Sok ember utálja a hősöket.

2017. február 8., szerda

Pékség mesék - felcserélt pohár



Következő mesémet talán azok érthetik igazán, akik elmúltak már negyven évesek, és van tapasztalatuk az álláskeresés „áldásos” procedúrájában. Történetem főszereplője ebben a cipőben járt sokáig, de nehezített terepen, mert egy néhány meghatározó dologban kihívásokkal küszködik – és akkor még finoman fogalmaztam. Ott kezdődik a sor, hogy már túl van az ötödik ikszen és az iskolai végzettségét tekintve, hmm…, szóval vannak hiányosságai. Továbbá a társadalmi hovatartozása is nehezítő körülménynek számít az álláskeresésben, hiszen  „látványosan” roma származású.

Amióta a kis boltot viszem ez a kedves úr reggelente, munkába menet, nálam fogyasztotta el kávéját és mesélt.

2017. február 3., péntek

Kattintásra az egyetemi diploma



Tíz évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy idáig „fajul” ez az internet dolog. Amikor az első Google keresések alkalmával, elérhetetlennek tűnő információk birtokába jutottam másodpercek alatt, akkor még álmomban sem gondoltam volna, hogy ez az őrület nem csak azonnali infók szerzésére lesz jó a jövőben. 

Ma már a lehetőségek tárháza az interneten határtalan. A szó szoros- és tágabb értelmében is. Határtalan, mert bármelyik országból rendelhetünk magunknak terméket, vagy bármelyik országba vásárolhatunk magunknak repülőjegyet, szállást. De ami még ennél is durvább, hiszen az online szállás foglalás talán már mindenkinek hétköznapi dolognak mondható, de az online egyetem, az kérem még új dolognak számít (nekem legalábbis). Online nyelvtanfolyamot, tanácsadást, meditációt, rajz-tanfolyamot, informatikai képzést, és most már teljes körű online egyetemi kurzusokat találhatunk az interneten. 

2017. február 1., szerda

Régi hobbi új köntösben



Gyerekként imádtam levelet, képeslapot kapni. Izgatottan vártam a postást, hogy hoz-e valamit nekem. Kutattam a Dörmögő Dömötör "levelezőtársat keresek" oldalát, hogy van -e olyan benne, aki első olvasásra szimpi, és írhatnék neki. Volt aki csak második olvasásra került fel a listámra és általában ezek közül kerültek ki a nem válaszolók; már akkor tanított az élet az első megérzések figyelembe vételére. 

Na de aztán felnőttem és a levelező társakat az online világ váltotta fel (sajnos vagy nem sajnos a változás megállíthatatlan), szinte egyik pillanatról a másikra eltűntek a képeslapok és a színes, szagos, mintás levélpapírra kézzel írott levelek a postaládából és a életemből.